Calvin Synod Herald, 1974 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1974-04-01 / 4-5. szám
TO CALVIN SYNOD HERALD nyok között, a jobb oldalon ... Ez nem lehet igaz, — gondolta ... hiszen ő már régen kint nyugszik a temetőben. ... Közelebb húzódott az ablakhoz, hogy jobban lásson. Semmi kétség. Ő volt. Mosolygott és olyan boldognak látszott... Megrázta fejét. Biztosan álmodik. Miért sírt hát olyan keserű könnyeket? Miért volt olyan szomorú hosszú éveken keresztül, ha a felesége él?... Álom-e, vagy látás? Tűnődött el. Tekintete végig suhant a menyecskék során és ott látta leányát, piros kendő volt a fején... Az emberek sorában pedig ott ült legény fia, aki valahol Oroszországban tűnt el... Lassan felismerte az öregek között a többieket is, akik már régen meghaltak... Vége volt az istentiszteletnek és az emberek jöttek kifelé. Megálltak a torony alatt és várták, hogy az öreg harangozó meghúzza a harangokat. Végre is az egyik felkiáltott hozzá: János bá, elaludt? Húzza meg a harangokat! Mély kábulatából újra visszazökkent időbe, megrázta fejét, mintha mély álomból ébredt volna fel. Megragadta a köteleket és a harangok boldog örömmel hirdették a húsvéti evangéliomot: „Feltámadott az Úr, feltámadott az Úr!” A harangok csengtek-bongtak: bimm, bamm, bimm, bamm... Sohasem szóltak ilyen szépen... Mintha az öreg ember lelke dalolt volna bennük ... Hirtelen fáradtnak érezte magát. Az öreg harang kötele kicsúszott a kezéből és egy bizonytalan kongással elnémult... A kis harang még mozdult egyetkettőt, aztán azt is eleresztette, és a dallam befejezetlen akkorddal, zsibbadtan remegett a friss tavaszi szélben ... Az öreg leroskadt a padra. Kicsordultak könnyei, szeme messze nézett. .. Aztán felnevetett, mert azt látta, hogy felesége intett neki, hogy menjen . .. Elindult és nem nézett vissza. Mikor feleségéhez ért megölelte, megcsókolta és együtt mentek felfelé a nagy úton, abba a birodalomba, ahol nincsen könny és nincsen fájdalom, mert Isten az őt szeretők szeméről eltöröl minden könnyet... Az öreg harangozó Krisztussal együtt támadt fel ezen a reggelen, hogy csatlakozzék azokhoz, akiket olyan nagyon szeretett . . . Mikor megtalálták, örömkönnyének utolsó gyöngye még ott volt barázdás arcán. Négyen hozták le a toronyból. Az emberek, asszonyok körülállták és találgatták, mi az oka annak a titokzatos mosolynak az arcán? . .. De ez már egyedül az ő titka maradt... így nézzünk mi is az örökkévalóság dicsőségébe távozott szeretteink után. Nincsenek a halottak között, ÉLNEK ..., és várnak reánk az aranykapunál, hogy soha többé el ne váljunk egymástól, mind az idők végezetéig ... Becske Lajos Bridgeporti egyházunknál az egyházfi állás megüresedett. Érdeklődők írjanak vagy telefonáljanak Dr. Böszörményi István lelkipásztornak. The Hungarian Reformed Church of Bridgeport, Conn, is looking for a new sexton. If interested in this position, please write to Dr. Stephen Bessemer, 963 Laurel Ave., Bridgeport, Conn. 06604. JOBB A HALÁL AZ ÉLETNÉL? Néhány évvel ezelőtt egy furcsa tárgyalás folyt le a trentoni törvényszéken: egy süketnéma és vak gyermek indított pert két orvos ellen azért, mert engedték megszületni. A védőügyvéd úgy érvelt, hogy az orvosoknak tudniok kellett volna, hogy amikor egy anya terhessége kezdetén kanyaróba esik, akkor nagy a valószínűsége, hogy a születendő gyermek nem lesz normális és jobb ha meg sem születik. A Gleitman házaspár így fogalmazta meg a tételt: „Minden embernek joga van ahhoz, hogy ne szüljék meg, ha nincs arra lehetőség, hogy normális élete lesz.” „Azt gondolod tehát, kérdezte a bíró a védőügyvédet, hogy ennek a gyermeknek jobb lenne a halál, mint az élet?” „Igen” — volt a halk, meggyőződéses felelet. Vagy 2000 évvel ezelőtt hasonló következtetésre jutott a Prédikátor Könyvének az írója. „A halálnak napja jobb a születés napjánál” — olvassuk a Préd. Könyve 7:1-ben. Vajon igaz ez? Kérdezzük meg egészen őszintén magunktól: vajon valóban így érzünk-e mi is, amikor saját halálunkra, földi életünk végére gondolunk? ... Hogy halálunk napja jobb lesz születésünk napjánál? . . . Természetesen vannak, akik így éreznek. A betegség, testi erőtlenség, a fájdalmak kínzó gyötrelmei gyakran késztetik az embert ilyen hangulatra. Emlékezzetek Jóbra, miként átkozta meg születése napját, amikor az Úr megverte őt undok fekélyekkel talpától fogva a feje tetejéig. „Vesszen el az a nap, amelyen születtem” — nyögte. „Miért is nem haltam meg fogantatásomkor? Miért is ad Isten a nyomorultaknak világosságot és életet a keseredett szívűeknek? Akik a halált várják, de nem jön; akik nagy örömmel örvendeznek, mikor megtalálják a koporsót?” (Jób 3) Bizony, sok öreg, ágyhoz szegezett, tehetetlenül gyötrődő ember érez Jobbal együtt, s látja a halált kívánatosabbnak az életnél. ..— Gyakran azonban betegség nélkül is juthat az ember ilyen életunt állapotba, így volt Illés próféta, amikor szolgálatát eredménytelennek látta. Leült egy fenyőfa alá és kérte, hogy hadd haljon meg. (I. Kir. 19:4) Hasonlóképpen érzett Jerémiás próféta, amikor Isten szava hűséges hirdetéséért börtönbe vetették: „Átkozott legyen a nap, melyen születtem. Miért is jöttem ki anyám méhéből, hogy nyomorúságot lássak és hogy napjaim gyalázatban végződjenek?” (Jer. 20:14-18) Vagyis nem mindig a könnyű fajsúlyú, felületes emberek érzik azt, hogy kár volt megszületni, hanem éppen azok, akik többre vágynak a puszta létezésnél, s létük értelmét, szolgálatuk tartalmát látják hiábavalónak és céltalannak... A Prédikátor Könyve is éppen azért került bele a Bibliába, mert erről szól. írója, aki kb. 200 évvel élhetett Kr. születése előtt, jól nevelt, gazdag, minden földi jóval ellátott ember lehetett, mégis csak egyet hajt: „Hiábavalóság. Minden hiábavalóság!” Mert amikor az élet elveszti értelmét, Istennel való kapcsolatát, Krisztussal való közösségét, akkor a nem-lét kívánatosabbá válik a puszta létezésnél.
