Calvin Synod Herald, 1974 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1974-04-01 / 4-5. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 11 Jobb a halál, mint az értelmetlen lét. Jobb a halál napja a születés napjánál.... Bármennyire érthető azonban ez a hangulat, mégsem igaz a következtetése. Ha a halállal vége lenne mindennek, akkor talán igaz lenne. De a halál nem vég, nem gyógyulás, nem megoldás. Isten Igéje azt mondja, hogy a halál után ítélet következik (Zsid. 9:27) s jaj azoknak, akik Krisztus nélkül, Krisztust megtagadva, Krisztust elárulva kerülnek az élő Isten trónusa elé. (Mt. 26:24, Zsid. 10:31) Nincs kegyelem a számukra többé. (Mt. 25:41) De mi történik akkor, ha valaki Krisztusban és Krisztus által néz a halálra? Vagyis ha valaki számára igazán Ő lett az út, az igazság az élet?... Az ŰT bizonysága szerint az ilyen ember számára a halál nyereség. Erről beszél Pál apostol a filippibeliekhez írott levelében, amelyet börtönben, halálra várva készített. Nyoma sincs itt az életuntságnak vagy a halálvágynak, pedig emberileg minden oka meglenne rá. Sőt mivel élete Krisztusban új értelmet nyert, nehéz eldöntenie, melyiket válassza a két lehetőség közül: kívánkozik elköltözni és Krisztussal lenni, de ha testben való megmaradása munkáját gyümölcsözted, inkább marad e földön. (Fil.l) Mint egy jó katona, kész a nagy ügy érdekében minden személyes érdeket másodhelyre tenni, hogy ne az ő akarata, hanem Isten örök terve jusson teljességre.... így van minden keresztyén ember. Nem meghalni vágyik, de nem is fél meghalni naponként, tudva azt, hogy a Krisztussal való meghalás és föltámadás az élet igaz stílusa. Aki számára az élet Krisztus, a meghalás nyereség! S ilyen értelemben a halál napja valóban jobb a születés napjánál. Mert aki Benne hal meg, örök életre támad az fel e testben s az új testben. .. Harangok, csak zúgjátok, csak zengjétek: jön az Úr, az Élet Fejedelmét üdvözöljük. „Jézusunk, alázattal Fogadunk szent hódolattal.” Dr. Biitösi János KÉBÁR FOLYÓ PARTJÁN Megostromoltak: Sión leomlott.., árva, beteg lelkem csúf rabszíjra fűzve hurcolták el messze a Sión ormától idegen országba, könnyes rabkenyérre, a Kébár partjára . . . Itt sajog a lelkem, messze otthonától. A feldúlt Sionba innen vágyik vissza a Kébár partjáról.. . Itt csendül panasza, innen sikoltása, mint félrevert harang, halálzokogása: Csak még egyszer vissza a Sión ormához! Együtt énekelni, együtt imádkozni az egek Urához azokkal, akiket oly nagyon szerettem, aldkkel a kedves, drága kis falumban valamikor régen oly boldog lehettem .. ! Még egyszer álmodni a sok édes álmot; még egyszer hinni azt, hogy valaki vár rám, hogy lesz még nekem is puha, fehér párnám, hogy lesz még valaki, aki szeretni fog, s vérző homlokomat illeti csókjával... Kébár folyó partján jó lenne remélni, hogy lehet még egyszer új életet élni; hogy van szabadulás a Kébár partjáról, rettegett rabtartóm, kínzó ellenségem, a sátán markából... Jó lenne remélni, hogy elvész a kétség, s a megmaradt időt „otthon” lehet élni csöndes békességben kicsiny sárszobában ... Ne hagyj el reménység! Ó, segíts meg, Isten! a Kébár partjain maradj velem itten, ahol senkim sincsen, testvérem, barátom, csak sok bűnös ember, ezer ördög, átok, s kínzó, gyötrő kétség mardossa a lelkem . .. Kébár folyó partján nem öröm az élet.., Kébár folyó partján szomorú az ének. Csöndes zokogásom nem hallgatja senki, csak a partmenti fák bólogatnak némán őszi alkonyatkor, vagy a Kébár vize csöndes csobogása felel néha-néha panaszim szavára.., s mikor belenézek, az ezüst tükörben mutatja a Kébár szomorú arcomat, és sok bánatomat tükrözi a lelkem ... Kébár folyó partján szomorú fogságban nem sokáig élek ... Az idő tovaszáll, s a Kébár partjain megszűnik az ének: csöndes zokogásom .., a Kébár partjáról lesz szabadulásom . .! Ó, nem, nem Sionba, nem, nem ..! Föl az égb< szárnyal majd a lelkem aranyos palástban, drága Szabadítom ölelő karjába ... Megfáradt testemnek békét, nyugodalmat ad a Kébár partja ... Meggyászolnak engem a partmenti nyárfák, fejüket lehajtva sárgult levelüket hullatják síromra ... Megsirat az este, meg a futó szellő sóhajtoz majd értem ... A Kébár vize is siratni fog engem .., mikor sírom mellett suhan el, csöndesen, halkabban fog folyni, nehogy megriasszon .., mikor már messze lesz, fájón fog zokogni, engem fog siratni.. . Ha jő a kikelet, elfeled mindenki, csak az áldott tavasz gondol majd örökké a Kébár rabjával, nem fog elfeledni — horpadt sírhelyemet minden fakadáskor tele ülteti majd illatos virággal... (1943) Vitéz Ferenc
