István Ferenc: Kilenc év Szibériában. Egy volt szentesi hadifogoly visszaemlékezései 1916–1925 - A történelem sodrában 1. (Szentes, 2009)

Családalapítás orosz állampolgárként

Azt mondja, majd meg fogom ismerni, de a szidás csak úgy dőlt belőle. Ekkor már kezdtem sejteni, hogy kivel állok szemben. Majd aztán lecsillapodik és mondja, hogy ő a Pranka, az asszonynak a férje. Mondja, hogy minek is mondtam meg az asszonynak, hogy neki ott van nője. Nem tudtam másképp védekezni, mondtam, hogy a kártya úgy mutatta. Azt felelte, akkor sem kellett volna megmon­danom, hogy neki nője van ott. Ekkor a zsebéből kihúzott egy üveg vodkát, hogy igyák. Nem akartam elfogadni, de ő azt mondta, a fejemhez vágja. Majd aztán ő ivott elsőbb az üvegből, aztán nekem is muszáj volt. Elkezdett velem barátkozni, beszélgetni. Én azért fi­gyeltem, nehogy megszúrjon. Csak aztán azt kérdezte, hogy a felesége mennyit fizetett a kártyavetésért. Én mondtam hogy három rubelt. Ő azt mondta, hogy: én most adok néked tizenöt rubelt, de ne mondjam meg, hogy neki ott nője van. Fene bánta, csakhogy elment. Hát ilyen kár­tya kálváriám volt egy pár. Leírni is sok volna, pedig megérné, csak a szenzáció kedvéért is. Az idő haladt, kikapcsolódtam a haza gondolatból. Pedig nyáron, mikor kint kaszálgattam az erdőben, és este kint maradtam, néha sírva vacsoráztam. Eszembe jutott a haza, elfogott a honvágy. De nem is gondoltam, hogy még hazajutok valaha. Gazdálkodtam, kereskedtem, amit csak lehetett, - én megfogtam mindent. Télen marhát vágtam és kifagyasztva vittem Tomszkba. Száztíz kilométerre volt tőlünk. Minden két hónapban fordultunk egyet. Egy fordu­lót öt nap alatt tettünk meg. A húst a városban eladtam, visszaútra vettem edényeket, amiket a útban hazafelé el tudtam cserélni lisztért meg búzáért, mert ezek a mi vidé­künkön nem tudtak a fagytól beérni. Mire hazaértem, egy 50

Next

/
Oldalképek
Tartalom