István Ferenc: Kilenc év Szibériában. Egy volt szentesi hadifogoly visszaemlékezései 1916–1925 - A történelem sodrában 1. (Szentes, 2009)
Családalapítás orosz állampolgárként
pár mázsa lisztem volt. A lisztet meg elvittem tőlünk harminc kilométerre, ott eladtam, s a pénzen vettem vágómarhát a mi községünkben. így ment a cserekereskedelem, nem kellett semmiféle engedély. Tél folyamán meg akadt egy-két róka- meg medvebőr, az meg igen drága volt. El voltam néha hosszabb időre a hazai honvágytól, néha azért erőt vett rajtam. De csak ment az élet tovább. Csak egyszer, 1924 januárjában szintén mentünk a városba - mert csak csoportosan lehetett közlekedni a farkasoktól, meg bizony rablók is akadta -, s útközben hozzám csatlakozott egy olyan tanultabbnak látszó ember. A szánkóra felülni nem lehetett, mert megfagyott volna az ember a negyven fokos hidegen. Mindig úgy mentünk gyalog a szánkó után. Majd aztán ez a férfi beszélgetés közben kérdezte, hogy hol lakom, melyik faluban. Megmondtam neki, hogy hadifogoly voltam, és itt hagyott a sorsom. Kérdezte, hogy mi újság van otthon, - Magyarországon. Mondtam, hogy 1916 óta nem tudok semmit, mert nem is lehet levelezni, mert ott más rendszer van. Erre ő azt mondta, hogy ő a vörös hadsereg egyik tisztje, és nála vannak magyar katonák és leveleznek haza. Ha akarom, akkor írjak levelet haza, csak a cím legyen orosz, a név lehet magyar is. Meg is írtam a városban, és azt mondta, hogy ő majd elviszi a postára. El is vitte. Én olyan semminek véltem az egészet, de a lelkiismeretem azután még jobban gyötört. Csak eltelt egy pár hónap, akkor már a községházán voltam a szekretár - magyarul jegyző - mellett kisegítő. Nem azért, hogy milyen nagyúr lettem volna, de a községben alig volt személy, aki ími-olvasni tudott volna. A java férfi odamaradt a háborúba. Egy reggel megyek be a község51
