István Ferenc: Kilenc év Szibériában. Egy volt szentesi hadifogoly visszaemlékezései 1916–1925 - A történelem sodrában 1. (Szentes, 2009)
Szibériai hadifogságban
hanem a kalcsuginai szénbányába. Elég rosszul éreztük magunkat, mert itt már kínaiak is dolgoztak. Lent a bányában mindjárt nem is kellett dolgozni, de a helyzet semmi jót nem mutatott. Voltak magyar hadifoglyok is és mondták, hogy innét élve nem fog elmenni senki. Aludni nem tudtunk a tetűktől, no meg a helyzet is nagyon bántott bennünket. Volt velem egy Fülöp Imre nevű társ, aki egy éjjel felköltött, hogy szökjünk innét meg. Nem nagyon voltam jártas az ilyen játékban, de belegyeztem, és kiszöktünk a bányatelepről. Másnap délután egy erdőben pihentünk meg. Ettünk olyan málnaszerü erdei terményt, aztán nyugatra vettük az irányt. Jó néhány napi gyaloglás után beértünk egy nagyvárosba, Novajanyikolájevbe. Bementünk a városba és megkerestük a fogolylágert és jelentkeztünk. Tőlünk aztán nem kérdezte senki, hogy honnét jöttünk, így ezt a szökést sikerült megúszni simán. Itt is kijártunk dolgozni, valami gátépítéshez kocsiztuk a földet. Itt sem volt valami jó a helyzet, mert itt meg a poloska volt nagyon sok. Egy nap jött a parancsnok, hogy kinek van kedve kimenni falura, parasztokhoz. Mindjárt jelentkeztem is többedmagammal, mivel húsz ember kellett. Ki is lett egykettőre a létszám, és másnap elindultunk egy Petero- povboszik nevű nagy faluba. Innét lettünk aztán elosztva a parasztokhoz. Én egy nagyszakállú öreg paraszthoz kerültem, Broszovka nevű kis faluba. Ez egy vasárnapi nap volt, s az egész falu összeszaladt, úgy bámultak. Éjjel még sírtam is és aludni sem tudtam. Az öregasszony magyarázta, hogy neki is két fia van oda a háborúban. Kaszálgatni jártunk az erdőbe, mert az volt bőven. A koszt gyenge volt, csak a teavíz egy szem cukorral, meg 32