István Ferenc: Kilenc év Szibériában. Egy volt szentesi hadifogoly visszaemlékezései 1916–1925 - A történelem sodrában 1. (Szentes, 2009)

Szibériai hadifogságban

lettem zárva egy nyirkos penészes helyiségbe, az illemhelyről nem is beszélve. Másnap nyolc óra tájon jön a kozák és magyarázza, hogy a konyhára megyünk egy nagy laktanyába. Úgy is lett. Egy nagy épületben volt a konyha berendezve. Mindjárt egy nagy hasú szakács hozott egy vájdling félében hallevest. De ez is nagyon jó volt, mert egy kis fekete kenyeret is adott hozzá. Ki is halásztam a levet elég jól.

Az orosz szakács jött, hogy kása kell-e. Én megörültem, hogy most jól fogok lakni az orosz földön először. Hozott is a szakács jó csomó köleskását, de már enni nem bírtam, így teleraktam a zsebeimet, meg volt egy kis kenyértarisznyám. Úgyhogy a kását elpakoltam mindet. Az orosz szakácsok figyeltek, majd odajöttek hozzám. A főszakács kérdezte, hogy eszek-e még kását? Mutogattam a hasamat, hogy teli van. Megveregette a vállamat és nevetve otthagyott. Én meg vártam a lovas kozákot. Jött is nemsokára és magyarázta, hogy itt már van sok hadifogoly, és oda megyünk. A városon kívül volt egy nagy térség. Ott volt az első találkozóm hadifoglyokkal. Volt köztük a mi ezredünkből is, akiket még éjfél után bekerítettek. Az orosz kozák kezet fogott velem és elment. Itt kétszázhatvanán voltunk. Innét gyalog elindultunk a további nagy útra. Kétnapi gyaloglás után beértünk egy nagyobb községbe. Az idősebb nők sült krumplit meg egy kis fekete kenyérdarabkákat dobáltak közénk, mert nem volt szabad nekik közelünkbe jönni.

Itt már múlóban lehetett hallani fonat fütyölést. Még aznap este beértünk agy nem nagyvárosba. Itt háltunk egy dohos helyiségben. Másnap reggel jöttek az orosz kísérők és magyarázták, hogy a masina, vagyis a vonat nem mesz25