István Ferenc: Kilenc év Szibériában. Egy volt szentesi hadifogoly visszaemlékezései 1916–1925 - A történelem sodrában 1. (Szentes, 2009)
Szibériai hadifogságban
Itt aztán voltam nagy fogadtatásban. Az oroszok csak úgy nyüzsögtek, mint a hangya. Volt, aki megkínált cigarettával. Nem is dohányoztam, de elfogadtam. Egyik adta a cigit, a másik a gyufát. Mikor szívtam volna, hogy égjen, a harmadik meg nyakon vágott úgy, hogy repült a dohány is, meg a sapkám is. Ők persze ezen jót nevettek. Majd innét megszabadulva délután kiértünk az orosz rajvonalból. Beértünk egy nem nagy faluba, de az orosz még velem volt. Elkísért a faluba, ahol volt egy kis templom. Ott volt egy öreg nagyszakállú pap, mint tábori pap. Rám adta az áldást, valamit mormogott ő magában. Adott valami ostya félét, meg a keresztet megcsókoltatta vélem, és ezzel véget ért itt a sorsom egy része. Akkor az oroszt leváltották tőlem, és egy lovas kozák lett a kísérőm. Én mentem gyalog, ő meg lóháton. Haladtuk egymás mellett. Este mindég beértünk egy faluba, vagy városba, ahol engem becsuktak egy üres dohos helyiségbe éjjelre. Az ennivaló az elmaradt, nem kaptam sehol semmit, még teavizet sem. Ez a lovas kozák két nap kísért, harmadnap egy nagyvárosba egy másik lovas kozák lett a kísérőm. Ez már egy kicsit barátságosabb volt, mert amikor ő evett a ló hátán, egy pár falatot nekem is adott. Ha falun mentünk keresztül, volt, hogy az idősebb asszonyok is dobtak egy kis ennivalót. Bár tiltva volt, de a kozák nem szólt semmit. Nagyon el voltam keseredve meg fáradva is, meg hát a többiek hová lettek. Ezzel a kozákkal három nap gyalogoltam. Az a kis rongy, ami még rajtam volt, csupa sár lett, mert az autók csapták a sarat. Csúnya ködös és nyirkos idő volt. Majd aztán beértünk egy nagyvárosba, Novajavaszilevkába. A kozák magyarázta, hogy itt már lesznek hadifoglyok sokan. Itt is szokás szerint be 24