István Ferenc: Kilenc év Szibériában. Egy volt szentesi hadifogoly visszaemlékezései 1916–1925 - A történelem sodrában 1. (Szentes, 2009)
Szibériai hadifogságban
Szibériai hadifogságban Reggel hét óra tájon látom, jön egy nagy orosz katona elölről. Mikor meglátta a mieinket, hogy még mindig lőnek, a kézigránátot lecsatolta a szíjáról, és oda vágta a mieink közé. A töltényládák felrobbantak, az emberek a levegőbe repültek, az orosz pedig ment tovább. Hogy engem látott-e, nem-e, nem tudom, de otthagyott. Majd aztán nálam csend uralkodott, de kinézni nem mertem. Volt egy kis figyelőállás, abba bementem. Egy kis rum volt a kulacsomban, azt megittam, és vártam egyedül a következményeket. A front már jó elhaladt. Majd aztán úgy kilenc óra lehetett, amikor egy orosz benézett hozzám. A szuronyát dugta előre, s mutogatott, hogy menjek ki a fülkéből. Kimentem. Mutogatott, magyarázott, de én nem értettem semmit. Egyszer csak a csizmája szárából kihúzott egy tőrt, és jött felém. A derékszíjamat vágta el, de még a köpenyemből is ment egy kicsi. Tehát még a kézigránát, a drótvágó olló és a tölténytáska nálam volt. O azt magyarázta, hogy ezeket tegyem le. Mikor ez megtörtént, a puskát maga mellé tette és evet egy kicsit. Majd aztán mutatta, hogy megyünk - Oroszországba. O is örült, hogy a fronttól lemaradhatott egy fogollyal a futóárokban, ahol mindenütt halottak és még élők is voltak. Úgy ugráltunk rajtuk keresztül. Mikor aztán kiértünk a két drótakadályhoz - hogy, hogy jutottunk át rajtuk nem tudom -, már ekkor a mi tüzérségünk verte az orosz állást. Kicsit pihentem is, mire az orosz utolért. Ekkor voltunk a két drót között. Aztán futás megint. Az ő drótakadályuk sokkal gyengébb volt, mint a miénk. Elég az, hogy akkor 1916. január elsejét írtunk. Ekkor értem orosz földre. 23
