A. Sajti Enikő – Juhász József – Molnár Tibor: A titói rendszer megszilárdulása a Tisza mentén 1945–1955 - A Titói Jugoszlávia levéltári forrásai 4. (Zenta - Szeged, 2013)
Juhász József: A titói Jugoszlávia első évtizede - A „nemzeti sztálinizmus” évei
Tették ezt annak ellenére, hogy az antifasiszta nagyhatalmak 1945. február 11-i jaltai nyilatkozata és Titónak a londoni emigráns kormány elnökével, a Horvát Parasztpárt (HSS) egyik vezetőjével, Ivan Subasictyal kötött egyezményei (1944. június 16., november 1., december 7.) előírták a szabadság- és tulajdonjogok biztosítását, valamint a politikai színtér pluralizálását. Ez azonban csak korlátozottan és átmenetileg érvényesült: lényegében kimerült abban, hogy a Demokratikus Föderatív Jugoszlávia (DFJ - az új Jugoszlávia első hivatalos elnevezése) 1945. március 7-én Tito elnökletével megalakult első kormányában biztosítottak három helyet a polgári politikusoknak (de csak Subasic kapott komoly tárcát mint külügyminiszter), ill. az ideiglenes ország- gyűléssé átminősített AVNOJ-t (Jugoszlávia Népfelszabadító Antifasiszta Tanácsa, a partizánok hatalmi és mozgalmi funkciókat egyaránt betöltő politikai szervezete) kibővítették az utolsó választott nemzetgyűlés, az 1939-es skupstina egyes tagjaival és a polgári pártok néhány delegáltjával. Ám a JKP arra törekedett, hogy a pluralizmus merüljön ki abban, hogy a felújított pártvezetőségek deklarálják (az AVNOJ állami és mozgalmi funkcióinak szétválasztásával létrehozott, hivatalosan az 1945. augusztus 5-7-i első kongresszusán megalakult) Jugoszláv Népfrontnak a támogatását, de valódi tevékenységet ne fejtsenek ki (ill. csak egyéni politikusokként vagy szakemberekként mint a Népfront tagjai). A JKP-től mint sztálinista iskolázottságú párttól eleve távol állt a többpártrendszer gondolata, s a partizánoknak mint önbizalommal teli friss győzteseknek a legkevésbé sem volt ínyükre az a lehetőség, hogy a fegyveres felkeléssel véghezvitt társadalmi átalakulások most békésen, egyszerű pártversengés eredményeképp revízió alá kerülhetnek. Emellett úgy látták, hogy a katonailag megvert nacionalizmusok „lágyabb formáit” megjelenítő polgári pártok engedélyezése újra kiélezné a nemzeti konfliktusokat, minthogy a polgári pártok általában több-kevesebb fenntartással viseltettek az új, föderatív rendszer iránt. Különösen a szerb nemzeti pártként fellépő, Milan Grol vezette Demokrata Párt (DS) ellenezte az államstruktúrának az „öt nemzet - hat köztársaság” elvére építését, elvitatva a montenegrói és a macedón népességnek a szerbtől elkülönült nemzetekké nyilvánítását, valamint a vajdasági és kosovói autonómiák létjogosultságát (a DS a szerb-horvát-szlovén tri- alizmus platformján állt, s esetleg még Bosznia-Hercegovinának mint szerb-horvát átmeneti zónának az autonóm elkülönítését tudta volna elfogadni). Több kis párt vezetősége a Népfronthoz csatlakozva a JKP elvárásai szerint járt el, a régi pártrendszer azon két pártjának, amelyek 1944-45-ben újra politikai jelentőségre tettek szert, azaz a Horvát Parasztpártnak és a Demokrata Pártnak a vezetői azonban nem. Ők szerették volna elérni pártjaik teljes újjászervezését, és csak akkor lettek volna hajlandók csatlakozni a Népfronthoz, ha az pártkoalíciós alapon működik. Ebben a helyzetben a JKP mindent elkövetett a legális, ám Népfronton kívüli pártok összeroppantásáért. Nem folytathattak országos szervezőmunkát, normális politikai kampányt, orgánumaik alig jelenhettek meg, a kormányon belül periferizálták a minisztereiket (így október 8-ig mindhárman beadták lemondásukat), s a választójog tömeges megvonásával (mintegy 200 000 embertől háborús tevékenységükre hivatkozva, de csak részben okkal, megvonták a szavazati jogot) és százezrek emigrációba szorításával drasztikusan szűkítették a választóbázisukat. Ilyen feltételek közepette az ellenzéki pártok bojkottálták a választásokat, és híveiket is bojkottra szólították fel. 8
