A. Sajti Enikő – Juhász József – Molnár Tibor: A titói rendszer megszilárdulása a Tisza mentén 1945–1955 - A Titói Jugoszlávia levéltári forrásai 4. (Zenta - Szeged, 2013)
Juhász József: A titói Jugoszlávia első évtizede - A „nemzeti sztálinizmus” évei
A választásokat november 11-én ennek ellenére megtartották, gyakorlatilag egyetlen Népfront-listával megtartott, egypárti voksolásként (lehetett ugyan a Népfront listájára nemmel is szavazni, de a bojkott és a kampánymanipulációk miatt a lakosságban az a meggyőződés alakult ki, hogy a hatóságok tudni fogják, ki hogyan voksol...). Végül a jogosultak 88,7 százaléka szavazott, és 90,8 százalékuk a Népfront-listára - ami a választási szabadság minden korlátozása ellenére azt is mutatja, összehasonlítva a kelet-európai kommunista pártok 1945-46-os választási eredményeivel, hogy a JKP valóban rendelkezett népi támogatással. Ilyenformán Jugoszláviában gyakorlatilag már 1945 végére létrejött az egypártrendszer. A választások után ugyanis a Népfronton kívüli pártok előtt megszűnt minden cselekvési lehetőség, a Népfronton belüli kis pártok pedig eleve nem képeztek ellensúlyt a JKP-vei szemben, és gyorsan elhaltak. A megválasztott nemzetgyűlés már november 29-én eltörölte a monarchiát, és kikiáltotta a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságot, december 1-jén törvényesítette az AVNOJ addigi rendeletéit, 1946. január 31-én pedig elfogadta az ország új, szocialista alkotmányát (amelyet teljesen az 1936-os szovjet alkotmány mintájára fogalmaztak meg). Ezzel teljessé vált a JKP egyeduralma. Igaz, a felszínen, a mindennapos politikai tevékenységben vagy a sajtóban továbbra is a Népfront állt az előtérben kifejezendő a felszabadító háborúban kialakult összefogás folytonosságát. De a valóságban a JKP kizárólagos hatalma érvényesült, ahogy azt a JKP-nak az 1919-es alakuló értekezletet leszámítva első legális kongresszusa, a 1948. július 21-28-ai V. kongresszus is elismerte azzal a megállapítással, hogy a jugoszláv népi demokrácia rendszere a proletárdiktatúra funkcióit tölti be. A tisztogatások és a többpártrendszer felszámolása mellett az egyházak ellenőrzés alá vonása jelentette az új politikai rendszer kiépítésének harmadik fő csapásirányát. A megtorlások a papságot is elérték, s különösen nagy erőfeszítéseket tettek a politikailag legveszélyesebbnek tartott horvát klérus megtörésére. Ennek során a korszak egyik legnagyobb politikai perében (a másik Draza Mihailovic csetnikvezér halálos ítélettel végződő 1946. július 10-15-i pere volt) 1946. október 11-én (miután elutasította egy „önálló” - a Vatikántól elszakított - horvát katolikus egyház létrehozását) az usztasákkal való kollaborálás vádjával 16 éves fegyházbüntetésre ítélték Alojzije Stepinac zágrábi érseket. Az egypárti diktatúra bevezetése nem rendítette meg az ország nemzetközi helyzetét: nemcsak Moszkva támogatta a Tito-kormányzatot, hanem annyiban legalábbis a nyugati nagyhatalmak is, hogy hamar elismerték az új jugoszláv államot. Az 1947. február 10-i párizsi békeszerződések előkészítésében pedig Jugoszlávia győztes államként, az antifasiszta nagyhatalmak szövetségeseként vehetett részt. A békeszerződések véglegesítették az ország határait. A jugoszláv területi igények közül csak az Olaszországgal szembeni követeléseket akceptálták, bár azokat sem teljes mértékben. Jugoszlávia így is megkapott 7000 négyzetkilométernyi területet mintegy 470 000 lakossal (Isztriát, Fiúmét, Zárát, a szlovén etnikai terület délnyugati részeit), megítéltek számára 220 millió dollár háborús jóvátételt, Trieszt kérdését pedig egy átmeneti kompromisszummal hidalták át: létrehozták a Trieszti Szabad Területet (STT), amelynek A zónája (lényegében a város és a hozzá vezető szárazföldi sáv) angolszász, B zónája pedig jugoszláv ellenőrzés alá került. 9
