A. Sajti Enikő – Juhász József – Molnár Tibor: A titói rendszer megszilárdulása a Tisza mentén 1945–1955 - A Titói Jugoszlávia levéltári forrásai 4. (Zenta - Szeged, 2013)
Juhász József: A titói Jugoszlávia első évtizede - A titóizmus kialakulása
kötött Jugoszláviával, november 14-én pedig a jugoszláv haderő fejlesztéséről írtak alá amerikai-jugoszláv egyezményt. Ezt követte 1952. június 11-én a Német Szövetségi Köztársasággal kötött gazdasági megállapodás. Ezek alapján a nyugati nagyhatalmak 1,2 milliárd dollár értékű gazdasági és katonai segélyt folyósítottak Jugoszláviának az 1955-ig terjedő időszakban. Mindennek rendkívüli jelentősége volt, mivel az ország e nélkül aligha maradhatott volna talpon. A segélyek volumene az egyes nyugat-európai államok számára a Marshall-terv keretében szétosztott támogatásokhoz volt mérhető, de fontos volt az is, hogy a Nyugat újra elfogadta Jugoszláviát gazdasági partnernek: 1953-ban a jugoszláv külkereskedelem 90%-a már a nyugati országokkal bonyolódott le. A nyugati kapcsolatok újrafelvételéhez tartozott Jugoszláviának a két balkáni NA- TO-tagállammal, Görögországgal és Törökországgal kötött 1953. február 28-i barátsági szerződése (amelyet 1954. augusztus 9-én - tiszavirág-életűnek bizonyult - katonai szövetséggé bővítettek), valamint a Triesztről való lemondás. Mint már jeleztük, a második világháború után a város hovatartozásáról éles vita folyt, amelyet 1947-ben a Trieszti Szabad Terület (STT) létrehozásával átmenetileg befagyasztottak. Végül az 1954. október 5-i londoni négyhatalmi (amerikai-brit-olasz-jugoszláv) megállapodással véglegesítették az olasz-jugoszláv (ma olasz-szlovén) határt: az STT B zónáját és az A zóna egyes részeit Jugoszláviához, az A zóna nagy részét pedig (a várost és az odavezető part menti sávot) Olaszországhoz csatolták. Jugoszlávia azonban, noha rászorult a nyugati támogatásra, szocialista államként nem akart nyugati függésbe sem kerülni. Ezért a Kelet és a Nyugat közötti keskeny „senki földjére” szorult ország kezdettől fogva valamifajta harmadik utat keresett magának: megpróbáltak kapcsolatot teremteni a nyugati nem kommunista baloldallal, külpolitikailag pedig az ENSZ-re fókuszáltak. Belgrád a szovjet-jugoszláv kapcsolatok végleges megromlása után az Egyesült Nemzetek Szervezetében próbálta fellelni a függetlenség garanciáit, de elősegítette az új keletű ENSZ-centrizmust az is, hogy a világszervezet közgyűlése az országot 1949. október 20-án a Biztonsági Tanács nem állandó tagjává választotta. Ez egyrészt fontos pozíciót jelentett a jugoszláv érdekek képviseletében, másrészt az érintkezések az ENSZ-fórumokon a harmadik világ prominens államaival (India, Egyiptom, Indonézia), ill. a velük kialakult nézetazonosság több fontos kérdésben (pl. a koreai háború vagy a gyarmati felszabadító mozgalmak megítélésében) felkeltette a jugoszlávok érdeklődését az újonnan felszabadult államok iránt. Úgy vélték, hogy ezek az országok a függetlenségük megőrzésének és a szovjet-amerikai bipoláris vetélkedésnek a tekintetében Jugoszláviához hasonló helyzetben vannak. Egyre inkább bennük (főleg a potenciális nagyhatalomnak tartott Indiában) látták azt a szükséges és lehetséges szövetségesi kört, amellyel kooperálva távol tarthatják magukat mindkét szuperhatalom befolyásától és tömbmodelljétől. A kezdeti szolid kapcsolatkeresést aztán 1954-től aktívabb kezdeményezések váltották fel, miután a szovjet nyomás enyhülése és a trieszti rendezés következtében megnőtt a jugoszláv külpolitika mozgástere. Jól mutatja az új keletű aktivitást, hogy a jugoszláv elnök, aki az izoláció idején több mint öt évig (az 1947. decemberi romániai és az 1953. márciusi angliai útja között) ki sem tette a lábát az országból, az 1954 decembere és 1956 júliusa közötti másfél esztendőben ellátogatott Indiába, Burmába, Egyiptomba 20