A. Sajti Enikő – Juhász József – Molnár Tibor: A titói rendszer megszilárdulása a Tisza mentén 1945–1955 - A Titói Jugoszlávia levéltári forrásai 4. (Zenta - Szeged, 2013)
Juhász József: A titói Jugoszlávia első évtizede - A titóizmus kialakulása
és Etiópiába, ill. otthon fogadta Dzsaváharlál Nehru indiai és Gamal Abden-Nasszer egyiptomi vezetőt. Ezek során (de jobbára már a jelen tanulmányban tárgyalt időszak után) formálódott ki a titói Jugoszlávia egyik „márkajelévé” vált elnemkötelezettségi külpolitika. Végeredményben elmondhatjuk, hogy az 1940-es évek végén ígéretes új kurzus vette kezdetét Jugoszláviában: megindult egy desztalinizációs irányváltás, amely- lyel megvédték az ország függetlenségét, a későbbiekben pedig számos tekintetben megújitották az ország társadalmi-gazdasági és kormányzati rendszerét, javították az életszínvonalat, növelték a kulturális szférának és az emberek mindennapi életének a szabadságfokát. Ma már persze jól tudjuk, hogy ez a politika nem vezetett (több oknál fogva nem is vezethetett) el az ideológiailag beígért új modellig, a nyugati magánkapitalizmus és a szovjet államszocializmus közötti harmadik útig, sőt a délszláv népek államközösségét sem tudta tartósan biztosítani (jóllehet az ország második felbomlása mögött is összetett okok álltak, nem pusztán a titóizmus kudarca). Az 1950 júniusában oly látványosan meghirdetett reformpolitika ellentmondásai és korlátjai azonban nemcsak történelmi távlatból mondhatók jól láthatónak, hanem igen korán, már az 1954. januári Dilas-ügy során megmutatkoztak. Ez volt az új útra tért Jugoszlávia első belpolitikai válsága, amely máris megakasztotta a reformfolyamatot (bár akkor még csak átmenetileg) világosan megmutatva a reformok határait és a titóizmusra mindvégig jellemző ideológiai és politikai korlátokat. Mint ismeretes, 1953 őszén Milovan Dilas cikksorozatot jelentetett meg a Borba c. pártlapban és a JKSZ elméleti folyóiratában, a Nova Misaoban. Kezdetben nem ütközött ellenállásba, sőt írásait sokan az 1952. novemberi pártkongresszuson meghirdetett új eszmék kifejtésének tekintették. Ám amikor élesebben kezdte bírálni az átalakulás lassúságát és a „néptől elszakadt” vezető réteg életvitelét, s amikor az „állam elhalásának” folyamatához kapcsolódóan a párt „elhalásának” a szükségességéről írt, éles kritikát kapott vezetőtársaitól. A cikkekben Dilas a gyors és radikális reformok idealista híveként mutatkozott meg, ezért csak idő kérdése volt, hogy szembe kerüljön Titóval és a vezér mögött felsorakozó „megfontoltan reformer“ pártvezetőséggel, így nem csoda, hogy a KB 1954. január 16-17-i plénuma a nézeteit anarcholiberális elhajlásnak minősítette, őt magát pedig minden politikai funkcióból leváltotta (de személyi szabadságától akkor még nem fosztották meg). Tito akkoriban az átalakítás lelassítása mellett döntött, egyrészt mert Sztálin halála után a jugoszláv-szovjet kapcsolatok javulásának reményében nem akarta tovább mélyíteni a két ország közötti politikai és ideológiai szakadékot, másrészt mert konszolidálni akarta a VI. kongresszus által bizonyos fokig dezorientált pártot. Nem tett jót Dilas esélyeinek az sem, hogy népszerű volt, sokak szerint a már hetedik X-ben járó Tito valószínű utóda, akire vezetőtársai (leginkább Kardelj és Rankovic) bizonyos féltékenységgel néztek. Dilas bukásának mélyebb oka azonban a jugoszláv reformpolitika szükségszerű (és később is mindvégig jellemző) korlátozottsága volt; ezzel a Dilas-ügy mintegy megelőlegezte a titóizmus végkifejletét. A korlátokat ugyanis lebonthatatlanná tették a titóizmusnak a sztálinizmustól megörökölt immanens ideológiai és politikai sajátosságai, a JKSZ hatalmi monopóliumához való ragaszkodás és a társadalommal szembeni aufklérista magatartás, amely az átalakulást az egypártrendszer „fokozatos 21
