A. Sajti Enikő – Juhász József – Molnár Tibor: A titói rendszer megszilárdulása a Tisza mentén 1945–1955 - A Titói Jugoszlávia levéltári forrásai 4. (Zenta - Szeged, 2013)
Juhász József: A titói Jugoszlávia első évtizede - Összecsapás a Kominformmal
hadsereg erőszakos és fegyelmezetlen viselkedése, a gazdasági kapcsolatok terén a vegyes vállalatok szovjet kihasználásában megmutatkozó egyenlőtlenség, a szakértők gyakran „parancsnoki” viselkedése, a Balkán angol-szovjet érdekszférákra osztásáról szállingózó hírek, és különösen az, hogy a szovjet titkosszolgálatok megpróbáltak a Tito-vezetés háta mögött beépülni a jugoszláv apparátusokba, s ezáltal egy közvetlen, Belgrádot kikerülő információs és ügynökhálózatot kiépíteni. Az effajta nézeteltérések ellenére a szovjet-jugoszláv együttműködés éveken át lényegében töretlen maradt, s a kapcsolatok végzetessé váló megromlása csak 1948 elején következett be. Akkor, amikor a hidegháborús tendenciák erősödésével a „béketábort” immár teljesen homogenizálni és centralizálni akaró Sztálin Jugoszláviát is szigorú alárendeltségbe, teljes hierarchikus függésbe akarta juttatni. Jugoszlávia nemzetközi helyzete és földrajzi elhelyezkedése, a szovjet katonai jelenlét hiánya és a többi kelet-európai kommunista vezetőhöz képest kiemelkedő hazai támogatottsága folytán azonban Tito megtehette, hogy szembeszegüljön a sztálini centralizációval, a közvetlen moszkvai irányítás megerősítésének szándékával. De függetlenségének védelme mellett Belgrád azért is szembekerült Moszkvával, mert néhány konkrét kérdésben is Moszkvától eltérő álláspontra helyezkedett. Különösen a balkáni népi demokráciák közötti kapcsolatrendszer mikéntje váltott ki vitákat. Sztálinnak nem állt érdekében az új szocialista államok átfogó integrációja, amellyel szemben nehezebben érvényesíthette volna a szovjet dominanciát és a direkt irányítás elvét, mint a kisebb államok halmazával szemben, és az egész elképzelés egyik centrumának a regionális vezető szerepre törő jugoszlávokat tartotta. Ezért február 10-re a szovjet fővárosba rendelte Jugoszlávia és Bulgária vezetőit, majd a találkozón kifejtette nekik, hogy mennyire elhibázott politikát folytatnak, és milyen tévesen fogják fel a Balkánföderáció kérdését - bár nem zárkózott el a föderáció elvi lehetősége elől, sőt egy duális bolgár-jugoszláv egyesülésről egyetértőén beszélt. Jugoszláviát Kardelj, Dilas és Bakaric képviselte - Tito távol maradt, így a jugoszláv küldöttség azzal taktikázhatott, hogy mindenbe beleegyezik azt hozzátéve, hogy a végső szót persze majd otthon Tito elvtársnak kell kimondania... A bolgár küldöttség viszont a legmagasabb rangú vezetőkből állt, élén Dimitrovval, így teljes helyszíni önkritikára kényszerült. A föderációs tervek bírálata mellett Sztálin kifejezte nemtetszését vendégei egyéb külpolitikai önállóskodása miatt is, kritizálta Belgrád albánpolitikáját (különösen a jugoszláv katonai egységek Albániába küldésének szándékát) és a görög kommunista felkelőknek adott belgrádi támogatást. Ezért Kardeljnek alá kellett írnia egy megállapodást, amely szerint a mindkét felet érintő külpolitikai döntések előtt Belgrád ezentúl mindig kikéri a Szovjetunió véleményét. A küldöttség hazaérkezése után Belgrádban úgy döntöttek, hogy nem vállalják a csatlós szerepét: a JKP vezetőségének február 19-i és március 1-jei határozataival elutasították a moszkvai követeléseket. A szovjet válasz nem váratott sokáig magára. Már februárban felfüggesztették a kereskedelmi egyezmény megújítási tárgyalásait, március 18-19-én pedig hazarendelték a gazdasági és katonai tanácsadókat. A következő hetekben több levélváltásra került sor a két pártvezetőség között, de már az SZKP KB március 27-i első (Sztálin és Molotov által aláírt) levele tartalmazott minden lényeges állítást azok közül, amelyekkel a későbbiekben elmarasztalták a 13
