A. Sajti Enikő – Juhász József – Molnár Tibor: A titói rendszer megszilárdulása a Tisza mentén 1945–1955 - A Titói Jugoszlávia levéltári forrásai 4. (Zenta - Szeged, 2013)
Juhász József: A titói Jugoszlávia első évtizede - Összecsapás a Kominformmal
gyors” bevezetését jelentette már 1944-45-ben, akkor, amikor Moszkva nemzetközi okokból még egy hosszabb népi demokratikus átmenettel számolt Közép-Kelet- Európában. Ezért Jugoszlávia lett (az akkoriban tőle függő Albánia mellett) a térség első „sztálinizált” állama. A szovjet társadalmi modell bevezetése azonban nem a moszkvai diktátumokból következett, hanem belső okokból, egy helyi sztálinista párt erejéből és szuverén politizálásából eredt, s kezdettől összekapcsolódott a nemzeti („nagyjugoszláv”) érdekek képviseletével. ÖSSZECSAPÁS A KOMINFORMMAL A belpolitikai mintakövetés mellett az új Jugoszláviát külpolitikailag is a szovjet orientáció jellemezte. A két ország már 1945. április 11-én barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést kötött egymással és többnyire azonos álláspontot képviseltek a nemzetközi életben. Igen szoros volt a pártközi együttműködés: ennek keretében az SZKP mellett a JKP volt a fő szószólója a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája (Kominform, Informbüro) megalakításának. Ennek köszönhető, hogy a vezető európai kommunista pártokat tömörítő szervezetnek, amelyet az 1947. szeptember 22-27-i Szklarska Por^ba-i (Lengyelország) konferencián hoztak létre, Belgrád lett a székhelye. A szoros szovjet-jugoszláv kooperáció hátterében az állt, hogy Moszkva a jugoszláv pártot és államot fontos támpontként kezelte keleteurópai céljainak a megvalósításában, Belgrádnak pedig szüksége volt a nagyhatalmi támaszra mind külpolitikai okokból (hiszen hamar megromlott a viszonya az angolszász hatalmakkal, szomszédai többségével pedig területi vitában állt), mind gazdasági szempontból (mert külső forrásokra volt szüksége az újjáépítéshez és a tervezett iparosításhoz). Emellett a két államot ideológiai közösség is összefűzte, ami a forradalmi radikalizmustól fűtött Belgrád szemében az együttműködés további fontos indítéka volt. Mindazonáltal a szovjet-jugoszláv viszony már akkoriban sem volt zökkenőmentes. A jugoszláv antifasiszta felkelés önállóságára és sikereire (tegyük hozzá, joggal) büszke JKP féltve őrizte döntési szabadságát mindenkivel, így Moszkvával szemben is, ráadásul szinte „természetes jussának” tekintette a kelet-európai (de legalábbis a balkáni) „népi demokráciák” közötti regionális vezető szerepet. Ennek jegyében Jugoszlávia hamar kiépítette kelet-európai barátsági szerződéseinek hálózatát, már 1947 végére (vagyis előbb, mint a Szovjetunió!) megkötve azokat minden szocialista állammal. Különösen Albániával és Bulgáriával alakult ki szoros kapcsolatrendszer, olyannyira, hogy e három állam legmagasabb szintjein nyíltan beszéltek a Balkán-föderációban való egyesülés szándékáról, sőt Albánia de facto jugoszláv protektorátusként egzisztált. A jugoszláv területi követelések pedig nemcsak egyes szomszédos államokkal vagy az angolszász hatalmakkal, hanem a szovjetekkel is okoztak vitákat, mert Moszkva nem támogathatta olyan erővel a jugoszláv igényeket, mint ahogyan Belgrád szerette volna. Ez különösen Triesztet illetően volt igaz, mert a szovjetek nem akartak emiatt éles konfliktusba kerülni a nyugati hatalmakkal, vagy cserealapként feladni valamely más követelésüket, ráadásul az olasz kommunisták érdekeire is tekintettel kellett lenniük. Belgrádot ingerelte továbbá a jugoszláv területen 1944-45-ben átvonuló szovjet 12
