A. Sajti Enikő – Juhász József – Molnár Tibor: A titói rendszer megszilárdulása a Tisza mentén 1945–1955 - A Titói Jugoszlávia levéltári forrásai 4. (Zenta - Szeged, 2013)
Juhász József: A titói Jugoszlávia első évtizede - A „nemzeti sztálinizmus” évei
A politikai átmenettel párhuzamosan a gazdaságot is a szovjet minták alapján szervezték át. Az államosítások az AVNOJ elkobzási és zárolási rendeletéi alapján már a háború alatt megindultak, majd 1945 márciusa után az ideiglenes kormányzat is folytatta a kisajátításokat. így az 1946. december 5-i államosítási törvény lényegében csak kodifikálta a de facto már végbement folyamatot. Ilyenformán a mezőgazdaság, kisipar és kiskereskedelem kivételével már 1944-46-ban felszámolták a magántulajdont, de egy 1948. április 28-i törvény a kisipari és kiskereskedelmi szférát is szoros állami felügyelet alá vonta. 1945. augusztus 23-án a telepítésekkel egybekötött földreformról hoztak törvényt, amelynek alapján kisajátították az egyházi és a 45 hektár feletti magánbirtokokat, összesen 1,57 millió hektárt. Ennek felét, 800 000 hektárt kiosztottak, a többin pedig állami gazdaságokat és földműves-szövetkezeteket szerveztek. A földosztással egybekötve mintegy 60 000 családot, nagyobbrészt szerbeket telepítettek a mezőgazdaságilag passzív déli területekről az északi, termékeny vidékekre, mintegy háromnegyed részben a Vajdaságba, elsősorban az elűzött németek helyére. Bevezették a kötelező beszolgáltatást, és 1948-tól kísérletet tettek a kollektivizálásra. Az ország külkereskedelmét Keletre orientálták át, a parlament pedig 1947, április 28-án elfogadta az 1947-51-re szóló első ötéves tervet, amivel bevezették a centralizált tervgazdálkodást. Az első ötéves terv középpontjában az újjáépítés befejezése, a villamosítás és a nehézipar fejlesztése állt; ezek jegyében a terv 1939-hez viszonyítva a gyáripari termelés ötszörös és a mezőgazdasági termelés másfélszeres növekedését írta elő. Ezeket a tervszámokat természetesen nem lehetett realizálni (bár ennek részben az 1948-ban kirobbant Kominform-konfliktus volt az oka), azt azonban el kell ismerni, hogy az újjáépítési programok többé-kevésbé teljesültek. Jugoszlávia a több mint egymilliós emberveszteségen kívül anyagilag is nagy károkat szenvedett a háborúban: a közlekedési hálózat szétesett, az ipar kétötöde és a lakásállomány egynegyede elpusztult. 1948-ig az újjáépítés és az iparfejlesztés valóban nagy ütemben haladt (az ipari termelés már 1947 végén mintegy 20%-kal múlta felül a háború előttit), aminek egyik magyarázatát a külső forrásokban (a több mint 400 millió dolláros UNRRA-segélyben, a szovjet támogatásban és a meginduló jóvátételi szállításokban) jelölhetjük meg - alapvető hajtóerejét azonban a vezetés céltudatos következetessége és legfőképpen a jugoszláv társadalom önfeláldozó erőfeszítései adták. A többi „népi demokráciától” eltérően Jugoszlávia szövetségi államként alakult meg. A királyi korszak nemzeti sérelmeinek orvoslása céljából és az 1943. novemberi AVNOJ-ígéreteknek megfelelően az országot öt nemzet (szerb, horvát, szlovén, macedón, montenegrói - a muszlim bosnyákokat akkor még csak vallási csoportnak tekintették) hat köztársaságának (Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia, Montenegró) a föderációjaként szervezték újjá, és Szerbián belül létrehoztak két további egységet, a jugoszláviai albánok többségének otthont adó Kosovo-Metohija Autonóm Körzetet és a soknemzetiségű Vajdaság Autonóm Tartományt. A belső határok meghúzása során a Milovan Dilas által vezetett határkijelölő bizottság általában követte a történelmileg kialakult állami és tartományi határokat, néhány esetben, a Szerémség keleti részének a Vajdasághoz, illetve a Kotori-öböl Montenegróhoz csatolásával azonban az etnikai korrekció elve alapján módosították azokat. A tagállamok ideiglenes állami testületéit 1945. április-május folyamán hozták 10
