Berta Tibor - Biernacki Karol: Emlékkötet az 1970. évi Maros és Alsó-Tisza vidéki árvízről - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 38. (Szeged, 2010)

Múltidézés és tanulságok

visszatelepülés után is. Az egy más kérdés, hogy nyár közepén ez a vízmennyiség már kevés volt és a makóiaknak a fentebb említett fejlesztéspolitika miatt hozzá kellett szokniuk a vissza-visszatérő vízhiányhoz. A sok csapadék- és belvíz miatt az alig két éve működő belvárosi szennyvízelvezető rendszer is kiállta a többszörös túlterhelést, a város megúszta szenny vízkiöntés nélkül. A Maros-parti strand is a vállalat kezelésében volt ekkor, de könnyen elképzelhető, hogy a védekezés alatt itt volt legkevesebb tennivalónk. Annál több munkánk adódott a Marx téri fürdőnél, különösen akkor, amikor már a női személyzetre sem számíthattunk. így az úszómesterek és fűtők mosták a törülközőket és a katonák ruházatát, és éjjel-nappal tisztálkodási és pihenési lehetőséget biztosítottunk a védelemben résztvevők számára. A fürdőlegendák sorába került az a kedves kis történet, hogy annak tudatában, hogy nők nincsenek a városban, katonáink a pihenő időben a nagymedence melletti homokos pályán még alsó ruházatuk száradására vártak, szó szerint mez-telenül futballoztak, egészen addig, amíg egy hölgy, aki nyilvánvalóan lekéste a vásárhelyi vonatot, szóvá nem tette ezt illetékes főnökének. (Lehet, hogy akkor sem volt minden rendben a nők egyenjogúsága körül?) Feltehetően kisebb hatalmi tusakodás után az egynemű nudizmus folytatódott, de ebben a formában sem alapozott meg új irányzatot a város fürdőkultúrájában.

Mindent összevetve úgy gondolom, hogy a védekezés a Maros mentén már az első fokon is felsőfokon működött, a mi kis csapatunknak a háromfrontos helytállás csökkentett létszámmal, ha nem is jó mulatság, de mindenesetre férfimunka volt. Számomra pedig ez egy sikeres vizsgát jelentett elsősorban a munkatársaim és főnökeim előtt emberségből, vezetésből és szakértelemből egyaránt. Akik viszont szakmai segítséget voltak hivatottak nyújtani számunkra magasabb hivatalokból érkezvén, azok csupán tájékozódtak és csodálkoztak a tapasztaltak láttán.

Hasonlóan kitörölhetetlen, de kellemetlen emlék a billenőplatós Zil teherkocsik benzinmotorjának tompa dübörgése, ami akkor rögzült bennem, amikor ritka pihenőkre hazamentem Hunyadi utcai bérlakásomba és az utcán sorakozó, bevetésre váró Zilek hangjára zuhantam álomba és arra is ébredtem fel. Még évek múlva is megborzongtam egy-egy Zil motorzajára, s mily szerencse, hogy nincs már egy sem a környéken.

A NAGYÁRVÍZ UTÁN 40 ÉVVEL

Mit is ünnepelünk ma? Mire emlékezzünk? A folyón aratott győzelemre, az összefogásra, az együttérzésre, az empátiára? Azért kell összefognunk, hogy éppen annyiszor ülhessünk győzelmi ünnepet, ahányszor támadás éri városunkat, térségünket. Azért kell összefognunk, mert az biztos, hogy a Maros és a Tisza újra és újra támadni fog, csak az a kérdés, hogy mikor és milyen erővel. De azért is össze kell fognunk, hogy ne csak a háborút nyerjük meg, hanem a békét is. Úgy tűnik, hogy ez utóbbiban néhány évtizede vesztésre állunk. Ezer évvel ezelőtt a Maros megteremtője volt a településeknek, majd évszázadokon keresztül éltetője. Ma már halat alig ad, valaha kellemes ízű vize ihatatlan, közlekedésre, szállításra senki sem használja. S hol van már a megújuló vízienergia felhasználása, úszó vízimalmokkal, fűrésztelepekkel? Fürdésre sem igazán alkalmas és néha még öntözni sem lehet belőle. A Maros a város vonzereje volt, az elszármazottakat is a folyó és partja hívta vissza ifjúságuk színhelyére. És

20