Berta Tibor - Biernacki Karol: Emlékkötet az 1970. évi Maros és Alsó-Tisza vidéki árvízről - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 38. (Szeged, 2010)
Múltidézés és tanulságok
Ennek a szerencsétlenségnek oly annyira híre ment, és Gilitze István verse olyan népszerű olvasmány lett, hogy Tóth Ferenc szerint „Makón már az árvíz emléke is feledésbe merült, amikor Tápén a szájhagyomány még ismerte a Gilitze-féle verset.” Sőt, meg is zenésítették, ami szájhagyomány útján maradt fent az 1952-es lejegyzésig „A makói árvíz nótája” címmel. Egyébként az árvízi kár igen jelentős volt, a lakóházak mintegy harmada rongálódott meg, vagy dőlt össze és a sópajtákban a körzet fél évre elég sószükséglete vált a víz martalékává. Elpusztult az összes szőlő és súlyos károkat szenvedett Apátfalva és Magyarcsanád is. A 19. században még 1850-ben volt lejegyzett árvíz, ami a Tisza felől érkezett, 1855 áprilisában pedig 100 ház dőlt össze az árvíz következtében. 1877-ig még ötször kúszott fel a vízszint 5 m fölé, sőt egyszer a 6 métert is meghaladta. Bősz nagy Maros: Rekordok a 20. században A Bősz nagy Maros címet a rövid életű Reggeli Délvilág egyik számából kölcsönöztem, mert megtetszett a Bős-Nagymarosi problémára utaló asszociáció. A 20. század fordulója után egészen 1932 áprilisáig megúsztuk a nagy vizet, akkor azonban a makói vízmércénél 580 cm maximumot mutatott, de a védekezés eredményes volt. A minden korábbinál magasabb árvízszintet 1970. május 20-án mutatta a makói vízmérce, 624 cm-rel. Bármily furcsa is, ebben az esetben a szakemberek legkevésbé sem örültek a 38 éves szünetnek, mert a töltések ez alatt nem voltak „edzésben”, várható viselkedésük kiszámíthatatlan volt. Ezek a félelmek a védekezés időszakában beigazolódtak. Az 1970-es Tisza-völgyi árvíz és ennek makói vetülete mind szakmai, mind társadalmi-politikai szempontból kellőképpen feldolgozott többek között Dr. Forgó István, Dr. Tóth Ferenc, Illyés Gyula, Nagy Sándor és Polgár István jóvoltából. Ezek ma már nemcsak az eredeti nyomtatásban, hanem részben interneten is elérhetők. Úgy döntöttem tehát, hogy ezekre csak olyan mértékig fogok támaszkodni, amilyen mértékben szükséges ez annak bemutatására, hogy mint az egykori Csongrád Megyei Víz- és Csatornamű Vállalat makói kirendeltségének vezetője hogyan éltem át huszonévesen ezt az embert próbáló időszakot, amely úgy választja ketté Makó történetét, mint Trianon az egész magyarságáét, de szerencsére más következménnyel. Mint ahogy azt Jámborné Balog Tünde: „Ez most a fiúk városa” című, 1995. május 23-án megjelent cikkében írja: „Az árvíz éve pedig választóvonallá vált az időben, attól kedve lett Makón árvíz előtt és árvíz után s az egész együtt immár történelem.” Hiszen Makó város életében először — és reméljük utoljára — fordult elő a teljes kitelepítés, ami egyébként a 32 ezres település esetében akkoriban világszenzáció is volt. Ismétlem: 40 évvel ezelőtt 32 ezren voltunk. Esetleg azért fogyatkozunk, hogy könnyebb legyen a következő kitelepítés? Az én történetem pedig akkor kezdődött, amikor meghívót kaptam nem is a városházára, hanem egyenesen a városi pártbizottságra a város többi ún. elsőszámú gazdasági vezetőjével egyetemben, rendkívüli eligazításra. Ekkor mértem fel azt, hogy a vállalat kis városi-járási csapatával az akkori ivóvízellátáson, szennyvízelvezetésen és a fürdő folyamatos üzemeltetésén kívül, az árvízvédelmi közmunkában is részt kell ven18
