Berta Tibor - Biernacki Karol: Emlékkötet az 1970. évi Maros és Alsó-Tisza vidéki árvízről - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 38. (Szeged, 2010)
Múltidézés és tanulságok
MÚLTIDÉZÉS ÉS TANULSÁGOK A Maros árvizei a 18. században Réthly Antalnak az Akadémiai Kiadónál éppen 1970-ben megjelent monumentális munkájából tudhatjuk, hogy a Maros egész vízgyűjtőjén a 18. században mintegy 34 nagyobb árvíz volt, tehát átlagosan minden harmadik évben alakult ki említésre méltó árhullám, melyekből legalább 5-6 katasztrofális méretű volt. Viszonylag sok információ található az 1751. évi karácsonyi jeges árvízről, az 1771. évi nyári árvízről, az 1783. decemberi jeges árvízről és az 1785-ös áprilisi árvízről. Ebben az időszakban sok volt a téli árvíz, melynek az oka az, hogy a télen viszonylag alacsony vízzel borított porondok fölött a víz megfagyott és könnyen képződtek jégtorlaszok. Nem nehéz tehát megindokolni azt, hogy a folyószabályozási és ármentesítési munkálatokat a Maros völgyére is ki kellett terjeszteni. Települések a Tisza és a Maros szorításában, az 1821. évi tragédia A Tisza-szabályozásnak furcsa módon a Makóra és a környékbeli településekre hátrányos hatása is volt. A Tisza ugyan a megelőző időszakban is meg-meglátogatta Makó határát nyugat felől, de ezek a településig nem jutottak el, a mezőgazdaságnak pedig általában használtak is. A Tisza töltésezése során azonban a bal parti töltés Tápénál igen gyengére sikerült, ezért ott gyakran volt töltés szakadás. A jobb parti töltés azonban folyamatosan bírta a terhelést és így nagyobb mennyiségű víz jutott Makó irányába. Ezeket megelőzően azonban még 1817-ben öntötte el a Maros a város szőlőskertjeit és 1820-ban is kemény munkával, de eredményes védekezés történt. Nem sok esély volt viszont a sikeres védekezésre 1821-ben, amikor július 3-án a Maros Szentlőrincnél szakította át a töltést és néhány óra alatt elborította az egész várost, kiérdemelvén a „Minden idők lepusztítóbb makói árvize” címet. Hogy erről a katasztrófáról sok mindent tudhatunk, az Gilitze István népköltőnek és Szirbik Miklósnak, a város jeles történetírójának érdeme, azt pedig, hogy mindezt tudjuk is, Tóth Ferencnek köszönhetjük, aki „Gilitze István és az 1821-es árvíz” című füzetében idézi Szirbik Miklós szavait: „Nem lehet borzadás nélkül visszaemlékezni az egész éjjel hallott jajgatásra, sikoltásra. ” A népköltők közül Gilitze István nevének fennmaradását éppen az árvíz népköltemény-szerű leírásának köszönheti: „Szent Lőrintz tájékán, ki ezt elsőbb látta életire ki-ki tsak a’ halált várta, Le rogyott házait jaj szóval siratta, sok udvaron a’ víz ölnél több vala.” 17
