Tamasi Mihály: Társadalmi és politikai változások Szegeden 1939–1949 között - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 34. (Szeged, 2004)
A város társadalma az 1940-es évek elején
rozó. Termelésük a család munkáján alapult, csak időnként foglalkoztattak idegen munkaerőt. Tennelőmunkájuk már bizonyos szakértelmet igényelt, amit főleg tapasztalatszerzés útján sajátítottak el. Gazdálkodásukban igyekvők, felfelé törekvők voltak, újításra, korszerűsítésre is törekedtek, s a vállalkozószellem jellemezte őket. Munkájuk mellett a piac alakulását is figyelemmel kellett kísérniük, gondolkodásukat, felfogásukat a viszonylagos széleslátókörűség jellemezte. Ezt a hozzávetőlegesen 2500 családot lehet polgárosodó parasztrétegnek tekinteni, amely a közel 10 000 birtokos és bérlő család negyede volt. A szegedi parasztságnak a szőlő- és gyümölcstermesztők, baromfitenyésztők mellett volt egy másik piacra termelő, polgárosodó rétege, mégpedig a fűszerpaprika termesztők 5-6 ezres tábora. Bálint Sándor szerint az alsóvárosi parasztok a 19. században dohánytermesztéssel foglalkoztak, s ez kedvezően hatott a fűszerpaprika-termelés meghonosításában. A kapitalista korszakban a 19. század végén, a 20. század elején a paprikával való foglalkozás már vállalkozássá vált. E fűszernövény termesztése az alsóvárosi feketeföldeken, Szentmihálytelek, Röszke, Feketeszél, Domaszék határában folyt. A paprikakertészek többsége a törpe- és kisbirtokosok soraiból került ki, bár néhány nagyobb, 30-50 holdas gazdaságot is a termelők közé sorolhatunk. A kertészek csoportjához többé-kevésbé hozzátartozott a mintegy 700 paprikakikészítő kisiparos, akik jórészt paraszti eredetűek voltak, és esetenként maguk is termesztettek paprikát. Munkájuk szorosan kapcsolódott a paprikamalmok és a paprikakereskedők tevékenységéhez. Bálint Sándort szegedi paprika cimü művében egyetértőleg idézi Erdei Ferencnek A magyar paraszttársadalom című művében a szegedi paprikatermesztőkre vonatkozó megállapításait. Erdei szerint helyzetük nem rendi, hanem polgári, öntudatuk is az. Célratörő piaci termelést folytatnak, és fogyasztásukban is polgári elveket követnek. Munkájukban újításokat alkalmaznak, néha nagyon jól, néha szűkösen élnek. Esetenként tőkét tudnak felhalmozni és a paprikakikészítés révén üzemüket nagyobb vállalkozássá képesek fejleszteni. Bálint Sándor megjegyzi, hogy „Erdeinek az a megállapítása, hogy az ilyen ámtermelő réteg már a kispolgársághoz tartozik, a szegedi paprikatermesztő, de főleg a kikészítő társadalomra is tökéletesen áll”. Mivel e réteg jelentős része néhány holdas törpebirtokos és bérlő volt, ebből adódóan a paprikatermesztés révén egyoldalú, szakosodott, monokultúrás árutermelést folytatott. Kis gazdaságuk - a paprikatermesztés mellett - csak arra volt elegendő, hogy a család ellátásához szükséges élelmet egészében vagy részben megtermelje. Rossz paprikatermés, értékesítési válság a gazdasági tönkremenést, a nélkülözést jelentette számukra. Az ő esetükben a gazdasági megerősödés, a társadalmi fel- emelkedés, a polgárosodás nagyon nehéz útnak bizonyult. Az 5 holdon felüli paprikatermesztők gazdálkodása megalapozottabb volt, egy részük szőlővel és gyümölcsössel is rendelkezett, így a paprikatennelésben időnként bekövetkezett veszteségeket jobban ki tudták védeni, illetve ellensúlyozni. Mivel a paprikatermesztők némelyike gyümölcsös- és szőlőterülettel is rendelkezett, ezért helytelen lenne a szőlőt-gyümölcsöt, valamint a paprikát termesztő gazdaságok számát összeadni és így állapítani meg az árutermelő réteg arányát. A szőlős és 18
