Szilágyi György: Ahogy a torony alatt láttam és megéltem… Szemelvények Szeged XX. századi közigazgatás-történetéből - Tanulmányok Csongrád Megye Történetéből 33. (Szeged, 2003)
II. A tanácsi szervezet és működés jellemzői
csökkentek az interpellációk. Viszont mind a kérdések, mind az azokra adott válaszok megalapozottabbá váltak. A tapasztalatok szerint az interpellációkat az érintettek megfelelően vizsgálták, mulasztás miatt felelősségre vonásra nem került sor. Lényeges követelmény e téren, hogy ne csak a válasz szülessen meg, hanem — ha szükséges — legyen megfelelő érdemi intézkedés is. Természetesen az interpelláció tárgya nem ritkán egyúttal választói megbízást is megtestesített. Ezekben az ügyekben a tanácstagnak súlyoznia kellett, s ha megítélése szerint az adott kérdést a közösség érdeke nem támasztotta alá, erről neki kellett (volna) a választót meggyőznie. Előfordult az idők folyamán, hogy a városi tanács által megyei tanácstaggá választottak részére a városi testület megbízást adott arra, hogy valamely kérdésben a megyei tanácsnál interpelláljanak. Ez azonban a húsz esztendő alatt nem túl gyakran történt, aminek egyik oka az is lehetett, hogy a városi tanácselnök a megyei végrehajtó bizottságnak is tagja volt, így személyesen tudott javaslatot tenni. Az interpellációs jog érvényesülésének vizsgálatával nemcsak a tanács vagy tisztségviselői foglalkoztak időnként, hanem a tanácsi tevékenység felügyelete keretében az országos, központi szervek is tájékozódtak, s a tapasztalatokat közreadták. Egy ilyen értékelés a MT TH Tájékoztatójában is megjelent 1975 elején. A megállapítás szerint az interpellációs jog általában mindenütt érvényesül, a kérdések témája döntően közérdekű. Igaz, hogy az írásbeliség kikötése bizonyos mértékig megmerevíti az eljárást. A szervezeti és működési szabályzatnak ezt az előírását a szegedi ügyészség egy szignalizációban helyileg kifogásolta is, de tapasztalatok szerint az írásban benyújtott interpellációk hatásosabbnak bizonyultak, kivizsgálásuk megalapozottabb és az adott válaszok megnyugtatóbbak voltak. Ennek ellenére egy idő után a tanácstagok mégis inkább a tanácsülésen szóban ismertetett kérdéseiket részesítették előnyben. Ez azt eredményezte, hogy az interpelláció megvizsgálása késedelmet szenvedett, elhúzódott a válaszadás és nem ritkán formálisnak bizonyult. Olyan egyedi ügyeket is interpellációként véltek a tanácstagok intéztetni, melyeket kifejezetten egyedi jellegük miatt az érintett szervnél személyesen eljárva lehetett volna megvizsgáltatni, esetleg az érintett választót magát inspirálni erre. A tanácsülési jegyzőkönyvek tanulmányozása arra is bizonyítékul szolgál, hogy — különösen a tanácsrendszer végső időszakában, de szinte a nyolcvanas évek egésze alatt — az interpellációk sajátos jelleget mutattak, s inkább közérdekű bejelentéseknek voltak minősíthetők. Köztudott, hogy ezekre és a közérdekű javaslatokra külön törvény előírásai vonatkoztak, így az interpelláció ellenőrző szerepe elhalványult a gyakorlatban. A kérdéssel megkeresett szerv ugyanis ezekben az ügyekben nem vonta ugyan kétségbe a felvetés indokoltságát, de anyagiak hiányára hivatkozva mentesülhetett az intézkedési kötelezettség alól. A bejelentések, közérdekű kérelmek ezen csoportját a testületi ülésről készült jegyzőkönyvek összeállítói gyakran nem is azonosították az interpelláció fogalmával. A jogi szempontból vitatható minősítés miatt csak korábbi időszakban előterjesztett interpellációkra vonatkozó táblázatot közlök. Az egyik az 1963-66. közötti évek adatait tartalmazza, a nélkül, hogy a kérdések tárgyát, ágazati jellegét is közreadnám. 78
