Gilicze János – Pál Lászlóné Szabó Zsuzsanna: Város a Maros mentén. Makó története a források tükrében - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 32. (Szeged, 2002)
II. A Csanád nemzetség századai
Az 1230-as évek elején Magyarország külpolitikai viszonyai kedvezőtlenül alakultak. Babenberg Frigyes osztrák herceg ellenségesen lépett fel Andrással szemben, a halicsi fejedelmi trónt is csak ideiglenesen sikerült fiának biztosítania. IX. Gergely pápa Pecorari Jakab pápai legátust küldte az országba, hogy megtöresse a zsidók és izmaeliták befolyását, és a déli határok mentén bosnyák hatásra erősödő eretnekséggel leszámoljon. Amikor II. András seregével Halicsba indult, hogy fiának segítsen, Jakab pápai követ a beregi erdőben utolérte, s elfogadtatta vele az ún. beregi egyezményt, ami egyoldalúan a egyházi igények érvényesülését jelentette. A király az egyházi kiközösítéstől tartva jelentős részesedést biztosított az egyházaknak a sóval való kereskedésben, visszaállítva kiváltságolt helyzetüket. Biztosította, hogy kellő hasznot húzhassanak belőle, s elrendelte, hogy jó külföldi pénzben kapják meg járandóságukat. Az erdélyi só a stratégiailag igen fontos marosi útvonalon jutott az Alföldre. A Maros Gyergyótól tutajozható, Marosújvár alatt hajózható volt. A folyó 683 km-es hosszúságával csaknem 30000 km2-nyi vízkörnyékkel kapcsolja egybe a két egymásra- utalt területet, Erdélyt és az Alföldet. Kedvező fekvése miatt és mint a sószállítás természetes útja a korai időktől kezdve alkalmasnak bizonyult a megtelepülésre, völgyében haladt felfelé a betelepülő magyarság, s alakultak itt a bencés, ciszterci és a nemzetségi monostorok. Ivóvízzel, hallal látta el a lakosságot, és amikor a szárazföldi utak az esőzések miatt járhatatlanok voltak, más vidékekkel vízi úton teremthettek kapcsolatot az itt élők. A vízi közlekedés fő ütőere ezen a vidéken a Maros volt. Rajta a sószállításról már a Gellért legenda is említést tett, sőt még a faúsztatásról is szólnak a források. A honfoglalástól a török hódoltságig töretlen gazdasági fejlődés tapasztalható a környékén. A sót a folyón Sajtényig, illetve Szegedig szállították. Onnan raktárakból juttatták tovább. Az erdélyi sóbányákban a só bányászatának két formáját ismerték. Az egyik, hogy az összefüggő sórétegekből megfelelő nagyságú darabokat vágtak ki, ez volt a kősó, a másik, hogy a sós, agyagos talajból kimosták a sót, ezt nevezték mosott sónak (más néven vízi só.) A só mennyiségét a középkorban töményként vagy darabonként számolták. A tömény török eredetű szó (türk formája: tűmén), jelentése: tízszer ezer, általános számolási egységként ismert az Árpád-korban is, pl. állatok, sókockák számolására, bár már az etelközi magyarság körében is említenek a források két „tömény” lovast, azaz 20000 harcost. A beregi egyezményből kiderül, hogy Szegednek kulcsszerepe volt az erdélyi só szállításában, kamaraispánja (uralkodói jövedelmek beszedésének bérlője, aki a kincstárnak szerződés szerint évi állandó összeget fizetett, s ennek ellenében a sómonopóliumból származó hasznot maga élvezhette) működött. Mielőtt a só árusítása királyi monopólium lett (főként a 13. századtól), a környék egyházai (Egres, Csanád, Szer) részesedtek jövedelmeiből. (Érdekesség, hogy az egresi cisztercita apátságot III. Béla alapította 1191 körül, Nagylaktól keletre, a Maros déli partján feküdt.) A szállításban részt vevő folyó menti lakosság, így a makóiak is, lehetőséget kaptak a távolsági kereskedelembe való bekapcsolódásra. 31
