Gaál Endre: A szegedi nyomdászat 1801–1918 - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 30. (Szeged, 2001)
3. A szegedi nyomdászat az 1810-es évek elejétől Grünn Orbán haláláig
papírt dolgozhattak fel. Munkaerő tekintetében azonban mindenik említett nyomda jobban ellátott, mint Grünn Orbáné (Gottlieb: 3 szedő, 2 nyomó; Jelinek: 2 szedő, 2 nyomó; Sárospatak: 1 faktor, 2 szedő, 2 nyomó; Füskuti Länderer Pesten: 1 faktor, 2 szedő, 1 nyomó.) A Grünn-nyomdánál és az előbb felsorolt tipográfiáknál kevesebb évi papír- mennyiséget felhasználó (29 bála alatt) nyomdák száma 1817-ben 15 volt, köztük foglalt helyet az újvidéki is az alföldiek közül. A hazai nyomdák által felhasználható papír több mint 34%-a Budán és Pesten, közel 8%-a Pozsonyban, 7%-a Debrecenben kerülhetett sajtó alá 1817-ben. Ezek voltak az ország nyomdaközpontjai, Kolozsvárral együtt. A szegedi tipográfia az Erdély nélküli papírfelhasználás 1,16%-ára volt képes. Az ország - szintén Erdély nélkül számított - 1817. évi nyomdai személyzetéből (a tulajdonosokat figyelmen kívül hagyva) közel 53% (129 fő) jutott Pest-Budára, 9% (23 fő) Pozsonyra és alig 7% (17 fő) Debrecenre. Szeged 3 fős személyzete (1 szedő, 2 nyomó) az országos létszám 1,2%-át jelentette. A nyomdák teljesítőképességének, munkájuk minőségének a technikai felszereltség (a sajtók és simítógépek száma és korszerűsége, a betűkészlet mennyisége és milyensége, betűöntő műszer léte, a rámák és szedőlemezek nagysága és száma, a különféle léniák, díszítő- és vakanyagok mennyisége, változatossága, a klisékészletet képviselő fa- és rézmetszetek stb.) volt az egyik fontos előfeltétele. A minőség legdöntőbb meghatározója azonban a szakmai tapasztalat és igényesség volt. A felszerelés és a technológia a gyorssajtó magyarországi elterjedése előtt, az 1830-1850-es évekig, nyomdáinkban a 18. sz.-hoz képest keveset változott.32 A Grünn-nyomda állapotát a nyomdatulajdonos 1826. július 20-i keltezésű végrendeletének július 21-i dátumú mellékletét alkotó leltár tükrözi, amely A, B, C betűjelekkel három részre bontott. Kiterjed a nyomda által előállított, de még raktáron levő könyvekre, a nyomdatulajdonos szakkönyvtárára és a nyomdafelszerelésre. Az utóbbi híven tükrözi a hagyományos, a „régi” nyomdatechnikát, ezen túlmenően pedig támpontokat ad a nyomda 1826-ig elért műszaki fejlődéséhez. A kor nyomdáiban használt német-magyar-latin keveréknyelven írt, helyenként igen nehezen olvasható, még nehezebben megérthető leltárt Grünn Orbán saját kezűleg írta. A leltárt már 1978-ban közzé tettük eredeti nyelven, magyar fordítását is közölve.33 A 19. sz. első évtizedeiből mindmáig kevés publikált nyomdaleltár van. Ennek feltehetően az az oka, hogy ilyen részletes nyomdaleltár akkoriban nem sok készült.34 A Grünn-leltár első részében (Inventarium sub Lit. A.) a saját nyomású könyvekből fennmaradt készletet találjuk, művenként megjelölve a példányszámot, a címet (néha a szerző nevének feltüntetése nélkül, vagy hiányos, pontatlan címleírással). Közli a példányonkénti árat és a meglevő példányok összértékét is. A példányszám összesen 36 439, ezek együttes értéke - a Grünn által megadott végső „summa” helyesbítése után - 16 077 forint 40 krajcár. Feltűnő, hogy a megnevezett könyvek között 9 mű 1000 vagy annál nagyobb példányszámban található. Akad köztük olyan, amelyből 2800 db volt a készlet: a német nyelvű Meß-Büchel mit Holzstich. E misekönyv Katolisches Messbüchel, oder andächtige sehr nützliche Weisa, der Heiligen Messe in Betrachtung des Leidens und Todes Jesu Christi beyzuwohnen, mit Andachtsübungen und Liedern auf alle Festtäge vermehrt címmel a 18-19. sz. fordulóján több nyomdában is napvilá55
