Gaál Endre: A szegedi nyomdászat 1801–1918 - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 30. (Szeged, 2001)
9. A régebbi eredetű szegedi nyomdák az 1890-es évektől 1918-ig
ján kialakult magyarországi polgári radikalizmus akkor még haladó eszmerendszeréből. Engel Lajos anyagilag is támogatta a helyi függetlenségi csoportok vezetőit, akiket szívesen látott a Dugonics téri palotájában rendezett nevezetes Lajos napi ünnepi vacsorákon.48 Ennél azonban fontosabb, hogy 1903-1907. között, a VNYOSZ elnökeként igen keményen képviselte a vidéki nyomdatulajdonosok érdekeit. Elősegítette az állami nyomtatványrendelések egy részének biztosítását a jelentősebb vidéki nyomdák számára. A vidéki nyomdatulajdonosok anyagi érdekeit azonban jobban vélte szolgálhatónak, ha irányítja a hadjáratot a nyomdászszakegylet tagjai, a kollektív szerződésben foglaltakhoz ragaszkodó segédek, sőt egyenesen az árszabály betartása ellen. Az utóbbiak miatt Engel neve sokszor szerepel - nem éppen rokonszenvező szavak kíséretében - a Typographic! c. szakegyleti lap hasábjain. Rendszerint együtt említették vele König Salamont, a szegedi Traub B. és társa nyomdacég művezetőjét, akit a VNYOSZ ügyvezetőjévé választottak. A VNYOSZ-be 1904 februárig a legjelentősebb szegedi nyomdák tulajdonosai valamennyien beléptek49, hogy az első, valóban nagy eredményt hozó vidéki nyomdai munkásmozgalom kollektív szerződésben rögzített eredményeit üzemeikben könnyebben felrúghassák. Az 1903. augusztus 15-16-án tartott, I. országos nyomdászszakegyleti kongresszus határozatai előkészítették az egész országra, a fővárosra és vidékre is kiterjedő egységes árszabály (kollektív szerződés) kiharcolását. Az elérendő árszabály kapcsán a városokat öt osztályba sorolta: Budapest került az L, Szeged és Debrecen a II. osztályba. A többi várost a III-V. osztályba sorolták. Minden városban — osztálytól függetlenül - napi 9 órai munkaidőt, vasár- és ünnepnapi munkaszünetet rögzített. A munkadíjat a II. osztályban így írta elő: a „bizonyos pénzben dolgozók” (újságszedők, akik 300, 17 cicerós sort teljesítenek, meghatározott összeget kapnak) heti 24 K, a számolásban dolgozó szedőké 1000 n után (garmond, borgisz és petit szedésnél) 50 fillér, az újságszedők munkadíja normál szedés esetén, magyar nyelvű lapoknál 1000 n után 52 fillér, a gépmesterek heti minimuma egy gép kezelése esetén heti 24 K (másik gép, továbbá tömöntöde kezeléséért szabad egyezkedésen alapuló külön díjazás jár.) Ez az árszabály - ha Szegeden életbe lép - különösen sokat javít a munkások helyzetén: az eddigi mintegy 18 K hetibér kb. 33%-kal emelkedne, az egyes szegedi nyomdákban (pl. Endrényi Imrénél) a napi 14—15 órás munkaidő tetemesen csökkenne. Az igen magas napi munkaidő annak következménye volt, hogy Endrényi Imre a bizonyos pénzben dolgozó újságszedőit, korabeli szóhasználattal az un. deputát- szedőket, a 300 sor teljesítése után még egyéb munkák végzésére (pausalszedés) is kényszerítette.50 A deputát- és pausalszedés ilyen összekapcsolása más nyomdavárosokban is előfordult: számos olyan nyomda működött vidéken, ahol napi 14 órában dolgoztak. A vidéki nyomdák 1903. évi 2071 munkása közül 58,5% heti 20 K-t vagy annál kevesebbet keresett; a 632 vidéki nyomda közül csak 247-ben volt 9 órás napi munkaidő. Az 1904. január 1-jén életbe léptetendő árszabályért 1903 őszén indult meg a támadó harc, a szegedi szakegyleti tagok árszabálybizottsága szeptember 28-án nyújtotta át a főnököknek a követeléseket. A meglepett nyomdatulajdonosok, a Traub B. cég kivételével, rövidesen aláírták, de Endrényi Imre már másnap megkezdte a bosszút: 16* 243
