Polner Zoltán: Csillagok tornácán. Táltosok, boszorkányok, hetvenkedők - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 29. (Szeged, 2001)

Jegykendő a forgószélben (Boszorkánytörténetek)

Rontást gyógyít imádsággal 17. Vótak olyan rontok, akik mögrontottak valakit. Asszonyt vagy embört rontott. Ehozták az öregasszonyt Bébrií, és akkó az kigyógyította. Leterítött, vötetött egy méter konyhakötőt, kilenc szál gyertyát, egy rostát letött a fődre. És akkó körűjárta háromszó a rostát, oszt akkó mondott vala­mit oláhul, de hogy mit mondott, azt nem tudjuk. Oszt mondta, ne ijedjünk mög, ha mindön tányér leesik a fairül, mert olyan régi szabadkéményös konyha vót, oszt úgy fő vót díszítve ottan olyannal. Vót vagy huszonöt tá­nyér, akkó az vót a dísz. Ha leesnek a tányérok, ne ijedjünk mög, csak nyu­godtan üljünk ottan, ahun szoktunk. Hát oszt ahogy imádkozott, mert mindig féltizenkettőkó kezdte mög az imádságot, oszt egy óráig végözte az imádságot. Akkó egyször mán emondott, háromszó, háromszó kerűte, háromszó mondott valamit oláhul, akkor osztán estek le, de vágódtak le a tá­nyérok onnan, de csörömpölt. Na, mondjuk, egy tányér se maradt épen. Hát nem möntünk ki. Egyször gyütt oda valaki kiabálva: Engedjenek be! De mondta az az illető, akit mögrontott, ne engedjék be! Nem kíváncsi most rá, majd ha möggyógyul akkor, aszongya, gyüjjön el tizenkét órakor éjszaka hozzá. Na és akkó mikó odagyütt nem engedték be, kiabált az az oláh asszony, pusztuljon, takarodjon az ablaktú. Nem engedik be. Akkor aztán emondta ott az imádságát, mindönfélit. Akkor kimönt. Egy hosszú, olyan ötvencentis nád vót a kezibe, és a szabadkéményön át belefújt ötször. Oszt akkó begyütt vissza.Akkó mögén gyüttek sokan mán oda az ablakra. Gyüttek az ördögök, aszonta, az ördögök gyünnek az ablakhon, hogy mos­tan azt az asszonyt klgyógyítik, hogy nem sikerűt neki, hogy möghaljon. Akkor osztán mikor ottan dudált, mögén kimönt, akkor elmönt az a sok nép onnan, ahogy zörgettek. Akkó mikó tizenkettőt ütött az óra, akkó azt mond­ta öregapámnak, fogjon be, mert mönnek ki. Ide a halomhon, vót egy ha­lom, olyan magaslat főd. Aszonta, János bácsi, fogjon be, de, aszongya, jó hajtsa a lovakat, mer aszongya, mögfogják a kereket, oszt aszongya, nehe­zen húzzák a lovak. Tiszta vizek vótak a lovak. Akkó möntek, de nehezen is möntek a lovak, mondta öregapám, aszongya, azt hitte, hogy ott döglenek mög a lovak. De aszonta neki az oláh asszony, ne ijedjön mög, János bácsi, tőgye föl a betegöt. Főtötték a betegöt, hazahozták, de nem szabad vót mönni neki sehova se. Sehova se egy hétig. Ott feküdt minálunk. Senkit be nem szabad vót engedni. Mondta, hogy most má János bácsi mög Mári néni, dajkámnak, ne ijedjenek mög, mert én nagyon beteg fogok lönni. Aszongya, mán azt hiszik, hogy möghalok. Mögmeredt az öregasszony, tel­jesen mögmeredt. Aszongya, mert ű rá mén most a betegség. De ne ijedjünk mög. Olyan három óra hosszáig kínlódott az öregasszony. Na osztán, aszongya, na disznók, mikó mán jobban lőtt, na disznók, aszongya, 15

Next

/
Oldalképek
Tartalom