Blazovich László: Demokrácia és választások Magyarországon. Csongrád megye - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 27. (Szeged, 1997)
Kovács László Imre: Az 1990. és 1994. évi parlamenti választások néhány sajátossága
létszámát előre nem szabták meg: a pártok 1945-ben 12 000, 1947-ben 14 000 érvényes vokssal juthattak egy képviselői helyhez. Az 1949-től 1985-ig tartott, valódi politikai alternatívákat nélkülöző szavazások során szintén váltogatták a listás megoldást, amelyben Népfront listájára, és az egyéni kerületi rendszert, amelyben Népfront jelöltjeire lehetett voksolni. Választójogi (és politikai) szempontból az 1985-ös választás érdemel figyelmet, ugyanis ekkor kötelezővé vált a kettős jelölés, amely némely kerületben szinte valódi választási küzdelmet hozott a jelölés illetve a választás során. Ezen a választáson jelenik meg újra az országos lista intézménye, melynek politikai funkciója elsősorban a politikai elit biztos mandátumhoz juttatása volt. (Megjegyzem, hogy sokak szerint a mai megoldás sem nélkülözi ezt a szándékot.) Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a mai kombinált választási rendszer mindkét fő elemét, az egyéni kerületi és a listás szisztémát egyaránt alkalmazták a korábbi választások során, sőt, mint láttuk, a jelenlegitől némileg eltérő változatban a „vegyes” metódus is felbukkan a harmincas évek végén. A közvetlen előzményekre rátérve, közismert, hogy a szabad választások jogi keretét adó új választási rendszer alapelveit az 1989 nyarán tartott Nemzeti Kerekasztal tárgyalásai során dolgozták ki, majd a törvényt a „régi” országgyűlés, a sarkalatos törvények egyikeként, 1989 őszén fogadta el. Az MSZMP és az Ellenzéki Kerekasztal között folyó politikai egyezkedés során természetesen a felek azt a megoldást keresték, amelytől saját választási esélyeik növekedését várták. Ezért az álláspontok nem is a hatalom/ellenzék törésvonal mentén váltak el egymástól. A saját reményeik szerinti „nagyobb” pártok (MSZMP, MDF, SZDSZ) kezdetben inkább az egyéni kerületi rendszert preferálták, a „kisebbek” (Fidesz) és főleg a történelmi pártok (MSZDP, Kisgazdapárt) eleinte a tisztán listás változat mellett voltak. Az egyéni kerületi választás egyértelműen azoknak a pártoknak kedvez, amelyek jól kiépített, országos hálózattal rendelkeznek, a kerületekben mindenütt képesek olyan személyiségeket állítani, akik vonzóak lehetnek a választók számára, a kampányhoz megfelelő infrastruktúrával, aktivista-bázissal és anyagi eszközökkel bírnak. A listás szisztémában ehhez képest egyszerűbb és olcsóbb a kampány. Elég néhány pártvezető népszerűsítése, néhány jól megválasztott szlogen és plakát, valamint — a történelmi pártok erre számítottak — a múlt miatt vonzó, sokakban pozitív politikai emlékeket ébresztő pártnév. A mandátumelosztás pedig arányos, tehát a kisebb pártok képviselete is biztosítottnak tűnik. A kompromisszum létrejöttét, a kombinált rendszer elfogadását több tényező is előmozdította:- a fentebb említett kezdeti ellenzéki megosztottság miatt az EKA pártjai „belső” konszenzus kialakítására törekedtek, a „mindenki járjon jól” elv alapján,- a kialakuló többpártrendszerű struktúra megkívánta a listás szavazást, hiszen ez fejezte ki közvetlenül az új politikai helyzet legfontosabb változását,- a választói elvárásokban elég világosan megfogalmazódott az egyéni képviselet igénye,- a kompromisszumot jelentő „vegyes” rendszer alátámasztható volt a hagyományokkal, szakmai érvekkel, és a sokak által mintának tekintett német szisztéma szintén ilyen. 62
