Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)

Kovács Miklós: Egyetemi évek Szegeden (1950–1956)

A Kárász utcán ismét látni lehetett a „közellátást veszélyeztető áruhalmozók” lisztes zsákjait, szalonnáit.

Az egyetemi DISZ egyik vezetője a DM-ben — Farkas Mihály szavait idézve írt az aktuális problémákról: „Megtalálhatók a kozmopolitizmus megnyilvánulásai (az egyetemen): hajbókolás a nyugati tudomány előtt, saját eredményeink lebecsülése... pacifista hangok... Volt olyan hallgató, aki azt mondta: „...elismerem, hogy a békéért harcolni kell, de jobban szeretek... tanulmányi munkával harcolni.” Az ilyenféle hang azért különösen veszélyes, mert a békeharc egyik fegyverét szembeállítja a másikkal, a tanulást a honvédelemmel.

Nagy esemény volt a harmadik békekölcsön jegyzése, amivel mindenkit kíméletlenül megsarcoltak. Ekkor született rendelet december 26-ának munkanappá nyilvánításáról „a dolgozó többség örömére”, s minden képzeletet felülmúló szolgalelkűséggel zajlott le december 21-e, Sztálin születésnapjának hozsannázása.

Személyes dolgaimban a legnagyobb csalódás volt számomra, hogy a háromszorosára duzzasztott hatalmas létszám miatt emeletes ágyas zsúfolt kaszárnyákká váltak a kollégiumok. Volt idő, amikor húsznál több diák lakott egy szobában. Az egyszakosí- tás (valami megmagyarázhatatlan okból, nyilván szovjet mintára) önmagában is duplájára növelte a létszámot. De ezzel nem járt együtt a színvonal emelkedése, mert a szaktárgyak mellett sok felesleges, sőt haszontalan tárgyat iktattak be. Az órákon való megjelenést szigorúan ellenőrizték, a hiányzásokat büntették.

Az újrakezdés lehetősége — mindennek ellenére — engem valóságos lelkesedéssel töltött el. Két évvel korábbi tapasztalataim némi előnyt jelentettek a többiekkel szemben, akikben — különösen szobatársaimban — rendkívül jó pajtásokra, barátokra leltem. Emlékezetem szerint ez a kollégiumi barátkozás áthatotta az egész házat, katonaságra jellemző meleg szolidaritásra emlékeztetett. (Nyaranta egyébként az évfolyamok együtt katonáskodtak különböző táborokban.) A tanulás elég könnyen és gyorsan ment, mégsem sikerült szabad időmet úgy kihasználni, hogy abból módszeresen felkészültem volna valamilyen speciális témában. Csak valamikor az egyetem befejezése körül nyílt arra lehetőség, hogy a rátermettebbek — tanári segítséggel — érdeklődésüknek megfelelően bekapcsolódjanak a kutató munkába, de ez sem volt eléggé irányított. A későbbi — jóval későbbi — tudományos konferenciák rendszere pótolta ezt. A régi hagyomány, hogy ambiciózusabb hallgatók pályázatokon bizonyíthatták képességeiket, 1952- ben megszűnt. A magas szintű idegennyelvképzést is — a kezdő lépéseket megtevő oroszt kivéve — felszámolták. Maradt néhány kitűnő nyelvtanár a karon (pl. Koltay- Kastner Jenő, Halász Előd), de ők sem az olasz illetve a német nyelvet tanították, hanem (szerencsénkre) irodalmat, mert ezt is olyan magas szinten művelték, mint a nyelvtanítást.

Eveken át komoly tankönyvek nélkül folyt az oktatás. A régi kiadványokat nem lehetett használni, az újabbak (pl. Klaniczay Tibornak a régi magyar irodalomról írt jegyzete) sebtiben összeállított, hézagos munkák voltak, melyeknél fő szempont a téma minden áron való megideologizálása volt. így aztán jószerivel időszaki litografált jegyzetekből tanultuk végig a négy évet, illetve saját kézírású jegyzeteinkből. A jegyzetelésbe egyébként annyira belejöttünk, mint hajdan a könyvmásolók. Otthon mindig megtöltöttük toliunkat a délelőttre elegendő tintával; a szorgalmasabbak (én is ilyen

275