Tanulmányok Csongrád megye történetéből 26. (Szeged, 1998)

Kovács Miklós: Egyetemi évek Szegeden (1950–1956)

voltam) beültek az első sorba, közel az előadóhoz, s körmölték az előadást. A tanárok nemigen törődtek azzal, hogy miként halad a munka, ők mondták a magukét, mi meg írtunk, írtunk... Végül is a jegyzetelés nem mindenkinek sikerült úgy, hogy abból nyugodtan felkészülhetett volna vizsgára. Félév táján a jobb jegyzetek kézről-kézre jártak, azok voltak a megbízhatóbbak. Mindezt a színvonal jellemzésére mondom el. Az órákon leadott anyaghoz kiegészítő tanulmányokat ritkán olvastunk, erre nem igen volt idő. Amúgy pedig — magyar és világirodalom volt a főtárgy.

Volt olyan professzor, pl. Mészöly Gedeon (Gida bácsi), aki (már negyedéven!) szóról-szóra felkörmölte a táblára a mondanivalóját. Szorgalmasan csinálta, már közel a nyolcvanhoz, szép kalligrafikus betűkkel, mi pedig — már akik — lemásoltuk. Nem kellett megerőltetni magunkat. Néha aztán feltolta orrán csiptetős szemüvegét, s szemléltető magyarázatokba kezdett. Ezek a kitérők hallatlanul szórakoztatóak voltak, különösen az etimológiában. A nyelvészek előadásait persze jobban lehetett jegyzetelni. Nyíri Antal és Rácz Endre előadásai nyomdakészen hangzottak el.

A fő tárgyakat kísérő szemináriumokon önálló dolgozatokkal kellett szerepelni, azokat előadni és megvédeni. Általában egy-egy ilyen feladat adódott egy félév alatt, ezekre a rendesebbek hetekig készültek, de akadt rohammunkával való kóklerkedés is. A hozzászólások száma és színvonala szolgált alapul a gyakorlati jegyekhez. Valami rövid megjegyzést kapásból is el lehetett mondani, de a jobb és szorgalmasabb hallgatók többször és felkészültebben szerepeltek.

Az első években elképesztően magas volt a kötelező óraszámunk. Szombat is munkanap lévén, 30-35 órát kellett végigülni. Ennek nagy része, nem is csupán a tantárgyak jellege miatt — teljesen felesleges volt. Általában sok minden emlékeztetett a középiskolára, s természetes, hogy ez az állapot nem maradhatott fenn sokáig. Az egyszakos képzés rendszere, melybe minket belekényszerítettek, 1956 után megszűnt. Ennek is az lett a vége, hogy hosszabb távon szinte mindenki kiegészítő szakot vett fel, s azt levelező úton elvégezte.

Mindezt meg lehetett volna takarítani akkor, rendes tanulmányi időben. A kiegészítő szakokon persze — mert az érdeklődési köröknek megfelelően választották — általában mindenki kiváló eredményeket ért el, s jól képzett szakemberré vált. Az ötévenként megtartott évfolyam találkozókon, mikor ki-ki számot ad dolgairól, álmél- kodhattunk, hogy volt évfolyamtársaim milyen szintekre jutottak. Sokan értek el meglepően magas pedagógiai vagy tudományos teljesítményeket, számosán mutattak fel kiváló eredményeket főleg nyelvészeti kutató munkákban. Ez kétségkívül az egyszakos, erősen nyelvészeti irányú képzésnek lett az eredménye.

Mint említettem, egyetemi éveim Rákosi szörnyűséges országlásának évei voltak. 1952-től 1956-ig éltük végig a diktatúra különböző fokozatait az erőszak dühöngésétől az enyhülés cikkcakkjaiig és végül az összeomlás kezdetéig. A diákság körében úgyszólván az első perctől úgy alakultak a barátságok, hogy csalhatatlanul éreztük: ki az, akiben meg lehet bízni, ki az, akitől tartózkodni érdemes. Volt az évfolyamon néhány párttag hallgató. Róluk is hamar kiderült, hogy nem egyformák, de elkülönültek azzal, hogy taggyűlésekre, pártcsoport-ülésekre jártak, s mint beavatottaknak, fő feladatuk volt, hogy „közvetítsék a párt politikáját a tömegekhez” vagyis hozzánk. Működött ezen kívül a DISZ szervezet, nem is lehetett egyetemista, aki nem volt tagja. A DISZ

276