Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)

Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései

Kollégáimról, akik a hivatali apparátusban nagyjából velem hasonló szinten dolgoztak, annál több szívmelengető emléket őrzök. Nők és férfiak mind a kollegalitás és a barátság nemes gesztusait nyújtották. S nem is csak azok, akik közvetlen környezetemben voltak. Azt mondhatnám, hogy választóvonal húzódott a fenti — rendelkezői — s a lenti, a beosztott — végrehajtói — szintek között. A „magas” szint — a vb vezetői s köztük mindenekelőtt az elnök — egészen más régióban helyezkedtek el. Őket láthatatlan erők válogatták ki a rendszer centrális törvényei szerint. Döntéseik is — mint érzékeltetni próbáltam — lentről támadhatatlanok voltak. Ezekbe az alul lévőknek úgyszólván semmi beleszólásuk nem volt; a szakértelem általában csak a kivitelezésre szorítkozhatott. A lent és a fent éles különbsége miatt lehetett eleven a rokonszenv és a szolidaritás az apparátus alsóbb szférájában.

Megmutatkozott ez esetemben is, mikor — teljesen váratlanul — menesztettek beosztásomból. Ekkor is és azután is az együttérzés számtalan jelét tapasztaltam; meglepetésemre olyan kollégáktól is, akiket korábban alig tartottam számon. Például feleségemet az oktatási csoport előadói pártfogolták. De én is kaptam megbízatást alacsonyabb beosztású volt kollégáimtól általuk szervezett tanfolyamok vezetésére. Ennek pedig márcsak azért is hasznát vettem, mert így folyamatosan — legalább tíz éven át — lehetőségem volt valamelyes tudományos szinten maradásra, ami feltétele lett későbbi tanári pályámnak.

S itt még kitérek a pedagógusok részére szervezett tanfolyamokra.

A forradalom után — természetesen központi, országos kezdeményezésre — nagyszabású ideológiai agymosás indult a pedagógusok továbbképzésének orvén országszerte. A képzést a művelődési apparátusok szervezték éveken át, s ez — azt hiszem — a hetvenes évekig működött, amikortól a különböző párt és szakszervezeti iskolák fokozatosan átvették a tanfolyamok szerepét.

Nem igen volt olyan pedagógus, aki ezekről a tanfolyamokról kimaradhatott volna. Én szerencsés dolognak tarthattam, hogy érdeklődésemnek megfelelően esztétikai, filozófiai tanfolyamokat vezethettem. Ezek havonta ismétlődtek, s a vezetők rendszeres fővárosi előkészítőkön vettek részt, melyeket országos nevű esztéták, filozófusok tartottak, s így éveken át nívós elméleti tájékoztatásban részesültem.

Másrészt kiváló középiskolai tanár kollégák körében lehetett eszmecseréket folytatni tanévről-tanévre, s nem is csupán a megszabott keretek között a kölcsönös érdeklődésre számot tartó kérdésekről.

Azt hiszem, nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy tanár kollégáim hamar felfedezték bennem a partnert, hogy kijátsszuk a merev előírásokat, s a lehetőség határain belül elviselhetővé tegyük ezeket a kényszerű együttléteket. A hatvanas évek végén pedig olyan szerencsésen alakult számomra a helyzet, hogy a város különböző iskoláiban tanító művésztanárok sok kiválósága került az én csoportomba. A velük való találkozások különös élményszámba mentek.

Már másutt is megírtam, de itt is elmondom, hogy egy ilyen kurzuson, valamikor a 60-as évek közepén két olyan kollégával is találkoztam, akiket 1956 decemberében hatodmagukkal letartóztattak — akkor ennek igen nagy visszhangja volt a városban —, s az oroszok elvitték őket egy éjszaka Debrecenbe. Közülük az egyiket — az eseményt más összefüggésben már emlegettem — 1956. november 6-án, mikor a tanácsházát az oroszok megszállták, éppen mellőlem vitték el letartóztni. Velük a csoportban — a töb197