Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)

Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései

biek nem kis megelégedésére — állandóan külön beszélgetést folytattunk, s ők a foglalkozások után nekem is felelevenítették az emlékezetes decemberi éjszakát.

Tanácsi praxisomban nagyjából-egészéből hat-hét évet (módszeresebben háromnégy évet) fordítottam — végül ez lett a fő feladatom — a színház „közvetlen tanácsi irányítására”, magyarul az adminisztratív szakigazgatási munka végzésére. Utólag is úgy látom, ez volt munkaköröm legtöbb energiát és hozzáértést igénylő része, de talán a leghatékonyabb is. (Másutt már utaltam rá, hogy Vaszy Viktorral együttműködve, 1964-re sikerült úgyszólván minden olyan előírást teljesíteni, amit a magas vb követelményként megfogalmazott, a műsortervtől a gazdálkodásig, a bérletezést is beleértve. Én magam is sorra jártam például a szervezőkkel az üzemeket, téeszeket. 12500 bérlet kelt el akkor.) Szívesen foglalkoztam a színházzal. Ma már nehéz volna részleteket felidézni ebből a tevékenységből, ami folyamatosan igénybe vett, szüntelenül újabb és újabb feladatokat rótt rám. Alig múlt el nap anélkül, hogy esetenként több — hosszabb- rövidebb — személyes- vagy telefonbeszélgetésre ne került volna sor a színház valamely részlegével. Az ilyen irányító adminisztratív munkának látható, közvetlen eredménye alig van, de nélküle — legalábbis abban a rendszerben, ahogy akkor működött — elképzelhetetlen lett volna az intézmény élete. Próbáltam számos akkor keletkezett aktát áttekinteni, de nem igen van bennük említésre méltó. Jelzik azonban egy óriási intézmény számtalan napi gondját, vezetőinek igyekezetét, hogy a feladatok özönében — diplomatikusan vagy erőszakosabban — megtalálják a célravezető megoldást. Én Vaszy minden kezdeményezését, minden lépését, ami a tanáccsal való kapcsolatát érintette, a legmesszebbmennőkig támogatni igyekeztem.

Végül is azt mondhatnám: ha másért nem, a színházért érdemes volt sokéves hiva- talnokoskodásom. A színházért kifejtett minden erőfeszítésem is kevés volt azonban ahhoz, hogy néhány művésszel való személyes jó kapcsolatomat leszámítva, megszűnjön az az idegeskedés, ami a művészekben élt a hivatal világával szemben. Emlékszem például egy jellemző esetre még az 1956-ot követő időkből. Részt vettem valamilyen szű- kebb megbeszélésen ahol a jelenlévő színháziak — főleg a színészek, igen szenvedélyesen követelték, hogy valamilyen műsorpolitikai kérdésben határozott ellenállást kell tanúsítani, s kemény kritikákat mondtak a politikáról és a vezetőkről. Én minden szavukkal egyetértettem, s magamban lelkesedtem azért, amit ők követeltek, de persze — mint tanácsi küldött — nem nyilatkoztam. Ők — amint elragadta őket a hév — rám-rámsan- dítottak, ki is mondták, ami a szívüket nyomta, de éreztem, hogy jelenlétem feszélyezi őket. A követeléseikből persze semmi sem lett, s én a megbeszélés hangneméről mélyen hallgattam. Ók viszont talán arra gondoltak, hogy elárultam őket.

A színházhoz hasonló jó kapcsolatom volt a városi könyvtárral, ahol sok szabadidőmet is eltöltöttem már diákkorom óta. A könyvtár ügyében is adódott mindig valami tennivaló, bár az nem is volt hasonlítható a színházi feladatokhoz. Talán nem volt véletlen, hogy mikor a tanácstól a könyvtárhoz helyeztek át, ott szívesen fogadtak, s évekre beilleszkedtem közéjük. Nagyon megkönnyítette helyzetemet a jólelkű Bezerédy István barátsága, aki bizonyára számon tartotta, hogy mikor fordított viszony volt köztünk (hogy ti. én voltam az ő főnöke), soha nem éreztettem vele semmilyen hivatali fölényt. Egyébként ő segített hozzá pályaváltoztatásomhoz is, s máig sem tudom, hogy tudatosan vagy csak véletlenül-e, de sikerült kijátszani a tanácsi „felügyeleti” szerv éberségét: megkérdezésük nélkül javasolt egy hároméves iskolára, ahová akkor jelent198