Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)
Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései
tanács kapujában, ott is énekelték a Himnuszt. K. köztük ment fel az oroszokkal az elnöki rezidenciába. Megjegyzett néhány arcot a kollégái közül, s hónapok múlva is emlegette, hogy pl. S. — a pénzügyi osztály egyik kiváló szakembere — úgymond „Horthy névnapjának a tiszteletére énekelte a Himnuszt a lépcsőházban”. — No — gondoltam — szerencsém, hogy engem nem láttál! Mármost el lehet képzelni, milyen távolságra voltunk egymástól nézeteinkben. Ő az oroszokat meglátva november 6-án, mikor ágyúcsővel megcélozták az ablakainkat, boldogan felkiáltott: „Nekem nincs mit félnem, engem azok fenyegettek, akiket ezek elűztek!” Ő voltaképpen az 56 előtti szektás csoporthoz tartozott, elveiben — különösen ezekben a napokban — rendkívül mély személyes elfogultságot tapasztaltam. Ő volt az életemben az első ember (sajnos nem az utolsó), aki végtelenül leegyszerűsítve tudta besorolni, megbélyegezni embertársait. A számára rokonszenvesek — s ezek kevesen voltak — a kommunisták, az elvhűek csoportjába tartoztak. Az ellenszenvesek skálája nem volt széles: fasiszták és szociáldemokraták, illetve azok, akik „nem számítottak”. Általában azok nem számítottak, akik nem kerültek vele közvetlen kapcsolatba, vagy érdekellentétbe. Fasiszta horthystáknak nevezte azokat a hivatalnokokat, akik 45 előtt is ott dolgoztak, vagy oktattak vagy katonáskodtak. Szociáldemokraták voltak azok a párttagok, akik talán valóban ehhez a párthoz tartoztak a háború előtt vagy után, mint pl. Dénes Leó, Tom- bácz Imre, de rajtuk kívül azok is, akiknek ugyan semmi közük nem volt a régi szoc- demekhez, de a pártban langyosaknak számítottak. Különös helyzet állt elő vele kapcsolatban hamarosan annak következtében, hogy T. lett az ő főnöke is, majd B. lett a tanácselnök. Ók mindketten a pesti pártfőiskoláról kerültek az 56 utáni vezetésbe. Benyomásom szerint egyikük sem számított szélsőségesnek; az új Kádár-rezsim embereinek érezték magukat. Megértették, hogy ezé a jövő, itt számíthanak karrierre, és igyekeztek kiolvasni a párthatározatokból a tennivalókat. Előbb-utóbb elkerülhetetlen lett az összeütközés közöttük, elsősorban T. és K. között, később B. és a balos klikk között. Az első időkben, 1957 tavaszán K. még reménykedhetett valamiféle kompromisszumban. Ekkor ő a színházat igyekezett „kézben tartani”. Már februárban keresztülvitte, hogy módosítsák a műsortervet „az új adottságoknak megfelelően”. Mindent megtett a „színházon belüli ellenforradalom felszámolásáért”. El is érte, hogy a színház főrendezőjét, Horváth Jenőt, akihez a színészek ragaszkodtak, felmondással elküldjék. Őt követően még másokra is sor került, s a színházi tisztogatás még sokáig eltartott. Horváth Jenő felmondásának április. 20-i vb előterjesztésében leírták, hogy „már három ízben alkalmazták ellene a közbiztonsági őrizetbevételt”. * 1957 tavaszán a tanács egyes szakigazgatási szerveinél, még a mi csoportunknál is, úgynevezett fegyelmi bizottságokat alakítottak, melyek a szakigazgatási hatáskörbe tartozó intézmények alkalmazottainak „ellenforradalom alatti” tevékenységét voltak hivatva felülvizsgálni. Az oktatási csoportban szinte futószalagon gyártották a fegyelmi határozatokat, legtöbbször minden eljárás, tehát bizottsági döntés nélkül. Az elbocsátottakon kívül igen sokan kapták meg — 1957. június 27-i keltezéssel — az alábbi szöveget: „Kartár178
