Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)

Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései

sat az őszi(!) ellenforradalmi események alatt tanúsított, súlyosan kifogásolható magatartása miatt a művelődési osztály részéről utolsó szigorú írásbeli figyelmeztetésben részesítem. T.o.v.”. 1959-ben egy vb ülésen a T-t követő osztályvezető kijelentette, hogy „Szeged 1000 pedagógusából 220 ellen folytattunk fegyelmi eljárást”. Egy előző évben végzett, szinte gyerekember óvónő ellen például azért, mert Esztergomban a bazilika megtekintésekor egyik társától azt kérdezte: „Mit keresnek itt a szovjet katonák?” Egy másik, idősebb társa feljelentette szovjetellenes kijelentés miatt, s ő a fellebbezésében leírta, hogy hiszen ő csupán csodálkozásának adott kifejezést, mert úgy tudta, hogy a szovjet katonák nem mehetnek templomba.

Folyt a hajsza a színészek ellen is. A művelődési osztály 873/1957. számú, a Művelődési Minisztérium színházi főosztályához küldött szintén júniusban keltezett levelében a társulat 11 tagját javasolja „tartós” illetve hat havi „szilenciumra”, köztük Bics- key Károlyt és feleségét, Fogarasi Máriát, Horváth Jenőt és feleségét, általában minden színészfeleséget, pl. Lengyel János feleségét, Olsavszky Évát a következő megjegyzéssel: „tevékenységét nem ismerjük, eltávolítását Szegedről szükségesnek tartjuk”. Káló Flórián és Dómján Edit neve csak a színházi „előterjesztésben” szerepel, őket valószínűleg Vaszy közbenjárására nem vették fel a minisztériumba küldött feljelentésbe. Bics- key Károly ügyében viszont külön feljelentést írtak a Bács megyei főügyésznek, mert Bicskey ekkor már a kecskeméti színházhoz szerződött. Horváth Jenőt, a volt főrendezőt már régebben letartóztatták.

A mi bizottságunk három főből állt, mivel csoportunknak csak két tagja volt, a főnök meg én, kiegészültünk a jogi egyetem egy fiatal tanársegédével, akinek nyelvi kulturálatlansága igen feltűnő volt számomra. Őt valószínűleg azért osztották be hozzánk — máig sem értem, milyen törvényes mód volt erre, dehát mit számított akkor a törvény —, hogy legyen, aki ismeri a jogszabályokat, meg talán hogy a dolog fenyegető jellegét hangsúlyozzák. Egyébként — jellemző módon — a záró jegyzőkönyvet az illető jogász nem is írta alá; helyette — a levéltári iratokon ma is ellenőrizhető — a könyvtár egyik, egyébként „tanúvallomást is tevő” alkalmazottjának a nevét hamisították az okiratra.

A ki- vagy meghallgatásokról szabályos jegyzőkönyvek készültek utólag; nem tudom, ezeket hová továbbították, milyen szinteken folyhatott a jegyzőkönyvek „értékelése”. Arra már alig emlékszem, hány embert hallgattunk ki; valamilyen okból például egy gyönyörű fiatalasszonyt a könyvtárból, aki nekem egy ideig egyetemi évfolyamtársam volt; őt valószínűleg közvetlen főnököm idéztethette meg személyes okokból, férje miatt. Az ugyan nem volt könyvtáros, de a forradalmi napokban „ellenséges megjegyzéseket tett” városi vezetőkre, közvetlen főnökömre is.

Bizottságunk nagy hala azonban Ertsey Péter lett, a könyvtár igazgatóhelyettese, aki a helyi írócsoport egyik prominens vezetője volt, a Tiszatáj kiadója, aki helyzeténél fogva is bizonyos mértékben bekapcsolódott a forradalmi eseményekbe.

A könyvtárban kis személyi harcok dúltak már évek óta Ertsey és néhány kollégája között. Ertseynek voltak tehát ellenlábasai, akik háttérbe szorítottnak érezhették magukat miatta, s ezek az ellenfelek azután, a forradalom múltán, a mi bizottságunk működésének hírére naponta jártak csoportvezetőmhöz, szállítva az „anyagot”, mindenféle terhelő adatot Ertsey ellen. A legsúlyosabb vád, ami valóban életveszélyessé tette Ertsey helyzetét, egy bizonyos „bűnlajstrom” volt. Ezt a két feljelentő hozta fel a bizott179