Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)
Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései
hiszen az országos sztrájk kitartott egészen márciusig, s eleinte a fővárosban még lövöldözések is voltak — hogy bántatlanul hagyták. Ő professzori pontossággal igyekezett a vb ülések szakszerű menetét befolyásolni. Sokáig azonban már nem maradhatott. Úgy április második felében lehetett érzékelni, hogy Kádárék rendszere kezd megszilárdulni. A sztrájkok lassan abbamaradtak, de a hangulat még nyomott volt. Fájdalmas emlékem a hónapok óta kinthagyott, elrongyolódott nemzeti zászlók szomorú látványa. Március 15-e körül lekerültek a házak homlokzatairól. Ekkor a Klauzál téren Tombácz Imre egyedül koszorúzott; két kiskatona állt díszőrséget (feltűnt, hogy hideg volt és kiskabátban voltak), s a téren alig lézengtek. Egyébként — azt hiszem —■ ezen a napon jelent meg a Népszabadságban Révai József lehangoló nagy cikke a forradalom kíméletlen kritikájával. Hamarosan Kádár tollából egy széleskörű, helyzetelemző írás is megjelent (K. azt mondta: „akadémiai szintű”). Ezek a cikkek kétséget nem hagytak afelől, hogy a rendszer lényege marad, 56 eszméi megbuktak. Szó sem volt már többpártrendszerről, az oroszok kivonulásáról. Visszatértek a régi sablonok a szocializmus fölényéről, a Szovjetunió iránti hűségről, a proletár internacionalizmusról stb. A konszolidáció programja került napirendre. A tanácsnál még januárban felszámolták a népművelési osztályt, minket beolvasztottak az újonnan alakult művelődési osztályba, mely a korábbi oktatási osztály utóda lett. Ennek élén átmenetileg még a régi osztályvezető maradt, egy tanárember, aki a mi csoportunknál is gyors átszervezést hajtott végre. Azonban alig telt el néhány hét, őt hirtelen elküldték „az ellenforradalomban való részvétele” miatt. Helyébe a pesti pártiskoláról visszakerült pufajkás T. J-t tették, aki korábban az egyetemi pártszervezetnél tevékenykedett. Sejteni lehetett, hogy gyökeres átalakulások várhatók. Tőlünk szinte azonnal elküldték az új ismeretterjesztő előadót; az oktatási osztály régi emberei közül is többet lecseréltek, új kádereket hoztak. Azt hamarosan érzékelni lehetett, nemcsak a tanácsnál, hanem a város egész politikai garnitúrájában, hogy az új Kádár-rezsim az 1956-os decemberi országos pártértekezlet fővonalát, az úgynevezett „kétfrontos harcot” fogja követni. * Az átszervezés utáni időszakban több hónapig főnökömmel ketten maradtunk a népművelési csoportnál. Hosszú, meddő beszélgetéseket folytattunk az aktuális helyzetről. K.-tól, bár kapcsolatunkban megvolt a hivatalos jelleg, értesüléseket szereztem a hatalom helyi berkeiben uralkodó hangulatról. Viszonyunkra jellemző volt a következő eset. December 6-án délben az egész városra kiterjedő néma tüntetésre került sor. Úgy emlékszem, egy óra hosszára állt le az élet; nem jártak a villamosok, nem árultak a boltok, az emberek a kapualjakban álldogáltak, mindenfelé a Himnuszt énekelték. Én valamiképp éppen a Zsótér házban voltam, a bejárati kapuban egy nem is kislétszámú csoporthoz húzódtam. Mi is énekeltük a Himnuszt, s várakoztunk. Egyszer látom, hogy K. néhány civil és több szovjet tiszt társaságában elvonul a bejárat előtt. Természetesen nem vett észre engem, én viszont jól láttam, hogy gömyedten, behúzott nyakkal ment az oroszokkal, mint aki szégyelli a dolgot, mert — mondanom se kell — ahol elvonultak megvető pillantásokat vetettek rájuk, s ezt ők nagyon jól érzékelhettek. (Később K. többször visszatért erre a tüntetésre.) Ugyanígy csoportosultak a hivatalnokok a városi 177
