Tanulmányok Csongrád megye történetéből 24. (Szeged, 1997)
Kovács Miklós: Egy hivatalnok feljegyzései
Az 1957. február 12-i ülésen jelentette be az elnök, hogy Perbíró professzor elnökhelyettesi posztjáról lemondott. Ugyancsak ezen az ülésen hangzott el, hogy „a kijárási tilalom nem zavarja már a város normális életét”. A kijárási tilalom már november eleje óta tartott, este 10-től reggel 5-ig tilos volt a városban közlekedni. Úgy emlékszem, csak valamikor nyáron ért véget. Szovjet őrjáratok magyar rendőrökkel jártak-keltek a városban. Nekem a tanácsnál — nem hivatalból, hanem baráti alapon — adtak Propuszk-ot, ezzel tilalmi időben is járkálhattam. Akkoriban többször utaztam Mezőhegyesre, Kiszomborra, s előfordult, hogy hajnaltájt beleütköztem egy őrjáratba. * Visszatérve a hatalmi átrendeződés kérdéseire, érdekes volt, ahogy Dénes Leó ügyében eljártak. Az is kérdés, kitől eredt a döntés, hogy tőle megvonják a tanácselnöki megbízatást, s valamilyen homályos utalással ügyét „új állásba helyezéséig” függőben hagyják. Dénes „ejtése” törvényszerűnek látszik. Bár nem volt ő sem jobb, sem rosszabb a többinél, akik hatalmi pozícióban maradtak, sőt — benyomásom szerint — intelligens, amolyan nagyon kötelességtudó, talán nem is rossz szándékú hivatalnok volt, ám az ő neve már a rákosista időkben kompromittálódott. A 23-át megelőző napokban betegedett meg, s ezt követően állt félre. Mikor a dolgok rendeződtek, mint kitűnt, nem lehetett többé keresnivalója a hatalomban. Annyira eleresztette fülét-farkát — néha láttam behúzott nyakkal a háza körül az utcán sétálgatni, ilyenkor üdvözöltem is —, hogy főnökömnek még azt is felvetette, egyszerű előadóként is hajlandó dolgozni. Egyszer december elején üzent valakitől, hogy látogassam meg a lakásán. Meglepődtem, mert csak — mint írtam — nyáron tanácselnökként egyszer beszélt velem, de elmentem. Csak tájékozódni akart, mint magára maradt ember, valakivel szót váltani. Később olyan hálás volt ezért a látogatásomért, hogy mikor a Kulturális Kapcsolatok Intézetének évekig vezetője volt, titkárként akart maga mellé venni, s végül nem az ő jószándékán, sokkal inkább az én húzódozásomon múlt, hogy nem jutottam ehhez az álláshoz. A hatalmi régióban a bizonytalanság eltartott egy ideig, s ez azért is történhetett így, mert a párt teljesen szétesett. Igaz, már a forradalmi napokban elkezdődött az MSZMP szervezése (egy ilyen korai összejövetelre, mikor a Kálvin téri székházban tartottak toborzót, magam is elmentem), de az alapszervezetek nem akartak szaporodni. A városi pártbizottságon a forradalmi napokban alig maradt valaki. Ezekről mondta K., az osztályvezetőm, hogy váltig ott „előszobáztak” Perbíró ajtaja előtt, bebocsátásra várva. A városi pártbizottságon a helyzet valamikor 1957 elején rendeződhetett. Sem a helyi, sem a megyei pártbizottság, mely ekkor még Vásárhelyen székelt, s a később nagy pártkarriert befutott Németh Károly vezette, nem tudott beleszólni hatékonyan a szegedi hatalmi konstellációba. A december 18-i vb ülésen Perbíró neve mellett egy új név is szerepel mint társadalmi elnökhelyettesé. Ő lett a későbbi tanácselnök. A jegyzőkönyveket olvasgatva, Perbíró ténykedése látszik érdekesnek. Annyira rá lehettek utalva — ez az időszak országosan is a nagy bizonytalanságok időszaka volt, 176
