Kanyó Ferenc: Szeged és környéke második világháborús hősei és áldozatai - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 23/A. (Szeged, 2000)

Bevezető

A második módszer a közvetlen vizsgálódás, amely a tételesen megállapított veszteségeket veszi figyelembe. Nemcsak a társadalmi igény, hanem a pontosság is megköveteli, hogy helyileg ez nevekre bontva jelenjen meg, amely a hitelességet is biztosítja. A közvetlen tételes vizsgálódásra már 1946-ban kísérletet tett Snyder Árpád statisztikus munkája, amely az 1949-es népszámlálás demográfiai kötetében jelent meg. Ebben a következő tételeket jelölte meg (a számszerű adatait nem sorolom fel): katonai veszteségek a Szovjetunió területén; katonai veszteségek az ország területén; bombázások nyomán meghaltak Budapesten, vidéken; az ország területén ejtett hadifoglyok közül meghaltak; Budapest ostroma során meghalt polgári személyek; a zsidóság polgári veszteségei.

Bár a módszer alapelve miatt is pontosabban képes a veszteségek meghatározására, ugyanakkor számos forrásegyüttes alkalmazását igényli, amelyek a háború után nem állottak és több tételnél nem is állhatták rendelkezésre. Pl. az említett hadifogoly veszteséget Snyder Árpád 12 ezer főben határozta meg, holott a Szovjetunióból 1949- 51-ben még 20-25 ezer hadifogoly érkezett haza, s a hadifogoly táborokban az elhalálozás mindennapos volt. (Csak összehasonlításként említem, hogy az ország hadifogoly veszteségét Korom Mihály történész 1984-ben 70-80 ezerre tette, Stark Tamás 1989- ben 150 ezer főben határozta meg.) A mai megállapított hadifogoly veszteség 230 ezer fő, s ez csak a szovjetunióbelit jelenti.1

A közvetlen veszteségkutatás elmaradásának fő oka azonban 1949-től az volt, hogy a téma egészét majd 40 éven át a kommunista diktatúra — elsősorban a szovjet függés miatt — tabunak tekintette, a kutatáshoz szükséges források pedig hozzáférhetetlenné váltak. Az 1980-as évek közepén megindult kutatási lehetőségekre támaszkodva Stark Tamás 1989-ben jelentette meg határkőnek számító monográfiáját „Magyarország második világháborús embervesztesége” címen. Közben 1987—88-tól Csongrád megye községeiben is spontán mozgalom indult el, hogy a helység hősi halottai és áldozatai nevének feltüntetésével emléktáblát állítsanak fel és ma már kevés városban és községben hiányzik ez. (Bár arra is van példa, hogy a Szegedtől 100 km-re fekvő Bács-Kiskun megyei községben, Kecelen ezt már az 1960-as években megtették.)

A fent említett okok miatt Szegeden és régiójában a veszteségkutatás közvetlen módszere lehetett csak a helyes megoldás, és a közvélemény az országos hangulat tükörképeként széles társadalmi támogatottságot is biztosított. Ez a társadalmi támogatás, amelyet a kutató közvetlenül is érzékelhetett, új igények felmerülését is jelentette, amely új módszerek alkalmazását is igényelte.

Először a kutatás kiterjedtségéről kell szólni. Szeged és régiója a várost és történelmi határterületéből 1950-ben kivált 10 települést érint, amelyből mára Mórahalom 10 éve város, a többi 9 közepes nagyságú nagyközség. Szegeden az 1941-es népszámlálás szerint 136 752 főnyi lakosságra terjedt ki a veszteségkutatás. Ebből 1996-ban jelent meg könyvünk. Még abban az évben Kiskundorozsmáról jelent meg új könyv a veszteségekről, s ez 19 671 főnyi lakosságot érintett. Az anyaközségből 1950-ben négy község vált ki, s a kutatást itt is csak együtt lehetett elvégezni, mert Szegedhez hason1 Korom Mihály: A magyar népi demokrácia első évei. Valóság, 1984/3. 1-9. p., Stark Tamás: Magyarország második világháborús embervesztesége. Bp., 1989. 62. p.

8