Kanyó Ferenc: Szeged és környéke második világháborús hősei és áldozatai - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 23/A. (Szeged, 2000)
Dokumentumok, tanulmányok, visszaemlékezések
viddel ezt követően, októberben le is váltották és a hírhedt Marányi Ede alezredes lett az utóda. Az első hegyi beszédében kijelentette „én Marányi Ede vagyok most már a parancsnokuk, a németek nagy barátja, az önök fajtájának gyűlölt ellensége”. Sajnos ezt a kijelentését a tettei is igazolták. Sokkal rosszabb lett a helyzet a Berlin Lágerben is ettől kezdve, a keretlegények szinte megvadultak. Én 1944. február végén egy éjjeli műszakban egy mozdony alá estem és a bal lábam három helyen eltört. Hordágyon a barakk-kórházba vittek és mivel nagyon súlyos volt a sérülésem, a sors kiszámíthatatlan szerencséje folytán február végén két ugyancsak súlyosan sérült társammal együtt (Ferenci Vilmos szegedi és Brakl József kassai munkaszolgálatosokkal) egy keretlegény kíséretében vonattal hazaküldtek. A véletlen folytán a szegedi 535-ös hadikórházba kerültünk (volt Iparostanonciskola, ma Gyógyszerészeti Kar). Utánunk már csak egy sebesültet küldtek Borból haza magyarországi kórházba. Sokan ott pusztultak el Borban a betegek és sérültek közül. Elutazásunk előtt kétszer is levették a primitív, deszkadarabokkal készített kötést, síneket a lábamról, hogy nincs-e levél belecsavarva valakinek a részére az itthoni családok részére. A krammer sínt ott kellett hagyni, mert nem volt utánpótlás. Említést kell tennem egy Todt szervezethez tartozó német munkavezetőről, a bajor Zehentmayerről, akivel nagyon összebarátkoztam a munkahelyen és ideadta az egyik táboriposta-levelezőlapját, hogy azon írjak haza a szüleimnek. Természetesen nem az ő nevükre, más ismerős nevére és nem az én aláírásommal, de úgy, hogy az ismerős tudja ki írta. A levelet elfogta a német katonai cenzúra és Zehentmayert lecsukták emiatt. Később került vissza munkavezetőnek a bori rézbányába, természetesen nem hozzánk, más munkahelyre. Amikor Hordágyon vittek a hegyről a kórházba útközben ismertem meg és akkor mesélte, hogy börtönben ült miattam. Szegeden meglátogathattak a szüleim, rokonaim, itthoni leány és fiú barátaim. Sajnos nem sokáig, mert 1944. március 19-én bevonultak a németek és megkezdődött a sok korlátozás, sárga csillag, gettózás és deportálás. Sajnos akik látogattak, azokat is elvitték, közülük sokan nem is jöttek haza. Az 535-ös hadikórházból május elején a Kálvária úton lévő katonakórház kertjében felépített barakk-kórházba vitték át az ösz- szes zsidó beteget és ott fegyveres keretlegény vigyázott a mankókon, botokkal járó vagy járásképtelen zsidó munkaszolgálatosokra. Innen küldtek két mankóval június végén vissza a hódmezővásárhelyi pótzászlóaljhoz, ahonnan Hegedűs zászlóorvos vissza akart küldeni Borba és csak nagy nehézségek árán tudtam itthon maradni és mivel a szakmám szabó volt, a pótzászlóalj műhelyében szabóként dolgozni. Külön történet ennek a pótzászlóaljnak, az ott lévő zsidó munkaszolgálatosoknak a kálváriája Sövényháza, Mohács, Vése, Bódé, Csődé községeken át örökké visszavonulva a szovjet csapatok elől Ausztriába, Eberauba és Hitzendorfba, ahol a szovjet csapatok felszabadítottak 1945. május 9-én. Ezen az úton két szörnyű találkozásom volt. Egyik Vése községben, ahol a Borból visszavonuló keretlegények ismertek fel és Hajdú őrmester összetörve az orrcsontomat szinte félhalottra vert. Szörnyű emlék volt Mohácson látni a Borból visszavonulóban, Cservenka után megmaradt munkaszolgálatos társaimat az alsó rakparton, lerongyolódva, magukat vonszolva a keretlegények között, akiknek a lakosság élelmiszereket dobált, de fel se vehették a földről, olyan szigorú volt a fe308
