Kanyó Ferenc: Szeged és környéke második világháborús hősei és áldozatai - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 23/A. (Szeged, 2000)
Dokumentumok, tanulmányok, visszaemlékezések
gyelmezésük a keretlegények részéről. Voltak, akiket felismertem a sorokban, de segíteni nem tudtam rajtuk én sem, közelükbe se mehettünk, mint munkaszolgálatosok. A Borban maradt századtársaim története az 1944 őszén bekövetkezett visszavonulás, a Cservenkán egy éjszaka kivégzett közel ezer munkaszolgálatos története és a Szentkirályszabadján át a megmaradtaknak a német lágerekbe hajtása, útközbeni kivégzése. Mind nagyon szomorú történetek, amiről már sokan írtak megemlékezéseket az életben maradottak közül. Erről és itt nem akarok megemlékezni. 2. Hogyan menekült meg 82 munkaszolgálatosból 80 fő 1944. szeptembertől 1945. május 8-ig Hódmezővásárhelytől Hitzendorfig hurcolva Az V. Honvédkiegészítő Parancsnokság hódmezővásárhelyi zászlóaljtörzséhez tartozók 1944. szeptember közepén indultak el az orosz előrenyomulás miatt Hódmezővásárhelyről először Sövényházára, a Pallavicini birtokra, onnan Mohácsra a szerb iskolába beszállásolva, tovább a Somogy megyei Vésére, az Ajka melletti Bódéra és végül a Vas megyei Csődére a keretlegények szigorú őrzése mellett. Természetesen mindenütt találtak fizikai munkát a munkaszolgálatosok részére. Hárman szabók és ketten cipészek a műhelyben dolgoztunk. Én akkor még járásképtelen voltam a Borban szerzett súlyos lábtörésem utáni kórházi kezelést követően. Először két mankóval, majd mankó és egy bottal, végül csak egy bottal tudtam mozogni. Vése községből a 82 tagú zsidó munkaszolgálatos csoportot 1945. február 11-én Körmendre vitték, ahol a nyilasok által végzett „hipis” során szinte minden használható holmikat, ruházatot, élelmiszert, leveleket, iratokat elvettek tőlünk, szinte csak az maradt meg, amiben fel voltunk öltözve. 1945. február 12-én átadták a 82 főt a németeknek és a határ túloldalán lévő Eberau községben lettünk beszállásolva a német Todt szervezet által őrizve. Itt a szőlőket felásva futóárkokat kellett ásnunk a magyar határral párhuzamos részeken. Két beteg lábú századtársunkat a németek „kórházba” vitték, mert nem tudtak kivonulni munkára (dr. Reiter Györgyöt és Boros Lajost). Sajnos még azon a napon megtudtuk a falubeliektől, hogy a falu szélén mindkettőjüket agyonlőtték. Felszabadulás után évekkel kerestem a sírjaikat Eberauban, a lakosság emlékezett is a kivégzés helyére, de ott ma erdőség van, így fellelhetetlenek a sírok. Mindketten szegediek voltak. A szovjet csapatok előnyomulása miatt 1945. március végén hirtelen visszavonulást rendeltek el a németek és zárt rendben hajtották az egész burgenlandi határ mellől a zsidó munkaszolgálatosokat Németország felé (amint később megtudtuk Dachauba). Az eszeveszett menekülés közben, Gleisdorfnál, zárt csoportban, szakadó esőben és viharban megszöktünk Zafír Mihály századtársunk és dr. Dreisiger László szombathelyi orvos vezetésével és a hegyekbe menekültünk. Reggel SS katonák vettek körül mindnyájunkat, de sikerült kimagyarázni, hogy mi egy magyar munkaszolgálatos századból leszakadtak vagyunk, akik menetelünk a századunk után. így véletlenül élve maradtunk mind a nyolcvanan. Graz felé menekülve, mivel nem volt ennivalónk, a Libenau-i lágerbe próbált a két vezető Zafír és dr. Dreisiger ennivalót szerezni a kívül 309
