Dunainé Bognár Júlia – Kanyó Ferenc: A második világháború szegedi hősei és áldozatai - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 23. (Szeged, 1996)
Dokumentumok, visszaemlékezések
Ezen a vidéken szállásadóink jó része titokban partizán volt, de szemben barát. Az egyik nagyobb vállalkozás során, körszűkítéssel már egy dzsungelba jutottunk, csak tájoló segítségével értünk célhoz, azaz, hogy egy valóságos mocsárhoz, itt aztán ropoghattak a fegyverek - szerencsére vaktában lőttek fölénk - egyetlen szárazabb útra kényszerültünk és a szó szoros értelmében ide "ledöglöttünk" és egész éjjel ott áztatott bennünket az eső. Júniusban Dobrusból Oszipovicsra került a zászlóalj vasútbiztosításra: támpontokon fabunkerekbe települtünk "kényelmesebb" elhelyezésre, csupán járőrök cirkáltak a sínek mellett, de nekik is szaporázni kellett lépteiket a közelebbi támpontba ha jöttek a partizánok, akik uralták a vasúton kívüli területet, két támpontot körülvéve, azután a köztük lévő vasútvonalat, a négy kígyózó sín mindegyikét legalább egy helyen felrobbantották. Elvonulásuk után a páncél-mozdonyos német ToT szervezet azonnal hozzálátott a vasút helyreállításához és elképesztő gyorsasággal helyrehozták. Nappal általában csend volt, sőt éjszaka is többnyire. A történelemből ismert Berezina környékén voltunk, de inkább ettől délre volt az igazi mocsaras partizán vidék, ahova ittlétünk utolsó napján két lövész, egy géppuskás századdal és egy tüzér üteggel kellett vállalkozást végrehajtani. Egymásutáni két hidat felrobbantva találtunk, jobbra-balra mocsár, letérni lehetetlen, a célfalu még 8 km-re van, az idő 18 óra, ha a sötét itt ér, a mocsár ösvényeit-gázlóit ismerő partizánok legalábbis megtizedelnek bennünket. Még sebesültünk se lett: fegyvert, lőszert cipelve 20 órára elértük a falut, a partizánok által felgyújtott két kisebb híd még égett - nem jelentettek komolyabb akadályt. Ők maguk eltűntek, a tüzérek ügyesen ideiglenes hidat vertek és 22 órakor - megfelelő őrszolgálat szervezésével - mindannyian biztonságban pihenhettünk. Megérte - még a tisztjeim által is embertelennek mondott - kínos cipekedés. Baranovicsinél - ide Minszken át szállítottak, mert a szlucki vonal partizánkézen volt, ugyanúgy a baranovicsi-lunyinyeci vasút is. Itt már nem volt ilye szerencsénk. Itt is két puskás, meg a géppuskásszázaddal kellett egy falut elfoglalni, pontosabban a Megszálló Erők parancsnoka felderítő parancsát teljesíteni. Megtettük, de csak halottak, sebesültek árán és egy német csoport kíséretében. Parancsnokukat le-Scheisskerl-eztem, mert a visszavonulás elrendelésekor majdnem pánikot okoztak - ebből némi zűrzavar lett. Éjszaka azután visszaadták a látogatást a partizánok szállásunkon, de olyan tüzelés következett rájuk, hogy jobbnak látták "hazamenni" s nem zaklatni többet alvásunkat. Utolsó feladatunk is vasútbiztosítás volt Lunyinyec területén - ez lényegesen veszélytelenebb volt az oszipovicsinél, de persze nem olyan, mint a boguszlávi. 1943. dec. 16-án váltották le a somorjaiak zászlóaljunkat, és Breszt - Rovno - Lemberg - Lavocsne útján vonatozunk leszerelni Hódmezővásárhelyre.” (Gunda Miklós ny. közgazdász, ny. őrnagy, Szeged) 469
