Tanulmányok Csongrád megye történetéből 21. (Szeged, 1994)

Sz. Bozóki Margit–Szabó József: Nyelvjárási szövegek a szegedi kirajzású vajdasági Temesközből

úgy, hogy úsztak a lovak a vízbe, a Tiszába. Oszt akkor így mögüsmertek, hogy a ló kedvelő vótam, szerettem a lovakat, hogy mögüsmertek, akkor ém möntem a szomszédba, lakott ott a gazdálkodó, annak vót három nagy lova, összekötötte. Ém bemöntem a Tiszába, bemöntem ojan hejre, ahun úsztak, útyhogy a lovak elmöntek, csak a fejük vót kinn, ém mög a kötőfékön — hétéves koromba — tartottam magamat, úty húsztak. Oszt akkó úty húzott a ló, akin ütem. Mikó láttam, hoty kigyün a vízbű annyira, hoty kijjebb ért a fődre, úgy rá tutta érni a lába, peig nagy ló vót, akkó rámásztam. Csak asztán, azúta gondolom má én is, hogy mi mindön történhetöt vóna, három ló össze vót kötve, oszt húsztak. Űneki vót éty fia, öregeb vót, a gazdálkodónak. Öregeb vót éggy évvé, mind én, de nem mert ráűni, az apja éngöm űtetöt fő. No ez vót a | gyerökkori emlék, de van | még ijen. Vót apámnak égy lova, Dajkának híjták. Oszt a Tiszába, ahogy mögmosattam, gyüttem főfele a Tisza- parton, ászt ot vót égy gödör. A gödör vót körűbelű néty méter széles, oszt én úgy gondótam, hogy majd a ló lemén velem, de ojan jgyes kis ló vót, hogy ahogy ütem rajta, vaty hat métert ugrót velem, körösztűugrotta a gödröt. Igen. Oszt ojan, ojan, ojan gyerök vótam, aki akart ijesmiket mektönni. Akkó kesztem kijárni lovat vezetni a Lédérré. Az embörök — sokan vótak — szerették, ahogy vezettem a lovat. Nagyon sokszó történt az, hogy | főiemét a fejivé, a fejiné fogva. Útyhogy | fordútunk mög, oszt | hát nagy lovak, erős lovak vótak, főiemét a fejivé, ém mök foktam a kötőféket, oszt lóktam a levegőbe. De vezettették azér velem. Útyhoty hát annyira mökszerettem a lovakat | később | majd idővel kijártam napszámba, akkó az intéző is má több oda a lovakhon, lórévá lórésztam velük, othun is vót apámnak lova. Vót, hogy vót három darab is, mer feles főddé dógozott osztán. Hát a lovakat úgy mökszerettem. No asztad be tudom majd bizonyítani később, hogy | hoty hogy is vót az, hogy | én is oda éjutottam azér, hogy vót lovaim nagyon jók.

(Hogyan kellett a lovat gondozni, ápolni?)

— A lovakat úgy köllöd gondozni, hogy apám oda vót a háborúba, éty tizenhárom évezs bátyám, ém mög lőhettem akkor tizenhárom, kilenc évvé vót éntűlem — asz hiszöm — öregebb, hát ém még nagyon kis legén vótam. Oszt mindig főkőtöt röggé. Ha mást nem, a lovak mög a tehenek élű szőtem a szárizéköt, má mikö akkora gyerök vótam. Oszt úgy mökszoktam ászt, három ló vód bent. Nagyon sokszó möktörtént az, hogy még ott aluttam a lábukná. Léfeküttem ott, oszt akkó elaluttam. Jucinak híjták. Hát | mikó elaluttam, mikó fölébrettem, az vigyázot rám, pedig ojan vót a Juci, hotyha begyüt valaki az istállóba, farát ára fordította, úgy rúgott oda, csak úgy durrogott. De minket, akik körülötte jártunk, minket nem bántott, nem. Hét csikója vót neki | nálunk, de az má ojan öreg vót, mögöregödött, tizenkét-tizenhárom éves vót, mikó elatta apám, de majnem sirattam. Magam fölűtem, azon tanútam mög lovagóm. Ojan vót má, hogy úty kidógoszta magát. Nagyon sokszó möktörtént az, hogy valahun dógozott apám, oszt valakinek köllöt segíccsék kihúzatni, hoty húzatta vele, ászt akkorát fogott, hogy nem bírta a lábára, ahoty köllöt vóna, ászt az üdőbe, oszt futtattak vele. Én Jucin ütem, osztán nyűggel | hajtottam, hogy gyorsabbam mönnyön, de nem bírtam ékerűm ászt, aki gyalogót, me a ló mán sántított. Na nem ez az égy lő vót, vót másik is.

297