Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
A vagonból kidobott levelemből tudom ezt. Azt írtam, hogy Debrecennek vagyunk irányítva. Debrecent ugyan érintettük, de a szerelvény meg sem állt. Utána csak Máramarosszigeten álltunk meg, hajói emlékszem. A nagy meleg és az egyhetes vagonba zártság olyanná tett bennünket, hogy amikor kiszálltunk a vagonból a másik vagonbelieket alig ismertük fel. Míg Magyarország területén haladtunk enni kaptunk, de vizet nagyon keveset. Máramarosszigeten már nem idősebb korosztályhoz tartozó katonák fogadtak bennünket, hanem fiatalok. Nagyon szigorúan, kutyákkal megerősítve kísértek a lágerig. Emlékszem kellemetlen, hűvös, esős idő volt, és az amúgy is legyengült rossz ruházatú leventék, ha megpróbálták a víztócsákat egy kicsit kerülgetni a kutyák megrohanták, de még a puskatus is hátba találta az embert. Nagyon el voltam keseredve, elgondoltam, ha ez így lesz fogsági idő alatt, azt nem bírom ki. Amikor a tiszai hídon mentünk át megfordult a fejemben, hogy levetem magam a hídról és akkor legalább vége lesz. Végül győzedelmeskedett bennem a józan ész és letettem a gondolatról. Innen rövid idő múlva újra vagoníroztak bennünket és fülsiketítő mozdonysípolással száguldott velünk a szerelvény. Itt az úton viszont enni kaptunk keveset, vizünk az jobban volt.” (Juhász Károly) „Mikor Budapestre érkeztünk, akkor meg azt mondták, majd Debrecenben engednek el bennünket. Sajnos mi már Budapest után éreztük, hogy ez nem igaz, mert az őrség nagyon erős volt, valamint a vagonokat is nagyon lezárták, nehogy meg tudjon valaki szökni. Debrecenben meg sem álltunk, majd csak Aknaszlatinán (ma: Szolotvina, Szovjetunió). Ott a volt határvadász laktanyába hajtottak bennünket és állították össze a transzportokat és irány a Szovjetunió. A hadifoglyokat szállító vagonokba, annyi embert összezsúfoltak, hogy csak leülni lehetett. A vagonok sarkába volt vágva egy 10X10 cm-es luk, azon lehetett vizelni és szarni, de a latrinalyuk mellett is ültek és így el lehet képzelni, hogy milyen volt az állapot, pláne éjjel, mert nem lehetett látni. A vagonokban sokan hasmenésbe estek, ez még amúgy is rontotta az áldatlan állapotot. Az ivóvíz kivágott fenekű hordókban volt, csupa rozsdás és büdös, időközben pótolták egy pár vödör vízzel. Enni naponta egyszer kaptunk, az is ehetetlen volt, azonban kénytelenek voltunk megenni, nehogy éhen dögöljünk, mert ez az állapot már nem emberi volt! A mi transzportunkat Kijeven túl Karlovkára irányították. A transzport létszáma: 1200 fő volt.” (Imre István) „A háború végét, május 9-ét Pozsonyban értük meg, mintegy 40 ezer hadifogoly. Közben megkezdték az elszállítást. Minket május 13-án vagoníroztak be, 40 embert egy vagonban. A vagon két végében prices volt, az ablakok tüskés dróttal beszőve, az ajtók kívülről bezárva, az ajtón deszkából csúszda az emberi ürülék kiszórására valamint a vizeletnek. Az útvonal a szállításnál: Pozsony—Érsekújvár—Vác—Budapest—Cegléd—Szolnok—Békéscsaba—Arad—a Maros völgye—Brassó—Sinaja—Fo- c§ani végállomás, illetve elosztó láger. Az eddig megtett út 2 hét majd tovább 8 nap, vöröshagymalevesen, benne kevés tarkababbal. Focjániba előbb és ismét tovább orosz földre Kijev, Moszkva, Leningrad, Ladoga tó, Murmanszk felé, Sjassztroj nagylágerbe. A vagonban utazás élelmezése végig szárított kenyér és néha 1—2 vödör víz. Az első vödörrel Aradon kaptunk, az elindulás után 4 nappal, majd Brassó után egy kis állomáson, ahol egy már hadifogoly katona el akart szökni a szerelvényről. Elszaladt mintegy 150 méterre, és egy öreg ruszki őr letérdepelve célozta meg és egyetlen lövés82
