Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
sei leterítette. Négy hadifogolynak pokrócba kellett tenni és végighurcolni a szerelvény mellett és kiabálni: — „így jár, aki szökni mer!”28 Persze a halottat pótolták az állomáson ácsorgó nézőkből, hogy magyar-e, román-e, azt már nem tudom. Sjassztrojban osztották el a hadifoglyokat különböző munkára. Ebből 500 főt erdőirtásra vittek. A testvéröcsémmel én is idekerültem. A Szvir-csatornán hajóztunk el Ladinapolába. Ezt a várost földig rombolták a finn—szovjet harcok idején.” (Gy. Molnár Imre) „Pünkösd másnapján bevagoníroztak bennünket, negyven ember került egy vagonba. Ivóvíz is volt minden vagonban, benzines hordóban. Főtt ételt kaptunk napjában kétszer. Szárított krumplit, babot és barna kényért. Tecucinban vagoní- roztak ki bennünket. Onnan gyalog mentünk egy kb. négy kilométerre fekvő állomásra. Ott már széles vágány volt. Hajnalban vagoníroztak be bennünket, szintén negyven főt. Itt már új őrök voltak velünk. Itt már egy vasvödör vizet adtak be a negyven főnek. Nagy sebességgel mentünk, míg egy szép napon megérkeztünk. Kurszk nagy elosztóhely volt. Rengeteg német, magyar, szlovák fogoly volt itt. Ötszázunkat továbbvittek Doroginába. Ez kétszáznyolcvan km-re volt Kurszktól. Katonák és leventék vegyesen kerültünk oda.” (Tóth Sándor) „De biz nem úgy történt. Pesten csak a mozdonyt tankolták fel és indultunk tovább. Naponta egyszer kaptunk kevés kétszersültet. Vizet nem kaptunk minden nap. Otthon olyan 14 éves lehettem. A szomszédunkban összejöttek az idős emberek, akik megjárták az első világháborút. Beszélték, hogy két-három nap sem kaptak enni, inni. A lónyomból is megitták a vizet. Gyerek fejjel el se tudtam képzelni, hogy mennyit kibír az ember! Mikor én is beleestem abba a sorsba, eszembe jutott az öregek beszélgetése. Pestről elindultunk Szolnok, Békéscsaba, Arad, Brassó, Foc§ani felé. Már tudtuk, nem haza visznek bennünket. Még magyar területen voltunk, a vagonokból dobáltuk ki a cédulákat, nevünket, címünket felírva, hogy értesítsék a hozzátartozóinkat. Sokan meg is kapták a levelünket, de azt mi csak 1946 második felében tudtuk meg. Pár nap pihenő után Focjaniban ismét bevagoníroztak bennünket. Ezek már szélesnyomtávú vagonok voltak.” (Lugosi Imre) „1945. május 17-án beállt a laktanya udvarába egy vonatszerelvény. Zárt vagonokból állt, ablakai szöges dróttal voltak beszegezve, a vagonokban deszka prices, egy benzines hordó vízzel, ez volt a felszerelés. Összesorakoztattak bennünket és minden vagonba negyven ember lett bezsúfolva. A nagyobb vagonokba nyolcvan. Ránk zárták az ajtót, akkor minden reményünk oda volt, rájöttünk, hogy hazug politika volt a dokument. Elindult a szerelvény, Békéscsabán ment keresztül, még reméltünk. Békéscsabán kiabálták az asszonyok, hogy visznek hadifogságba, dobjunk ki levelet, majd elküldik a családnak. így tudattam anyámmal, hogy útban vagyok fogságba. Kidobtam egy kis cédulát, amire rá volt írva a cím és hogy jól vagyok. Ezt a kis cédulát egy békéscsabai asszony postázta az édesanyámnak. Még amikor hazajöttem, 1948-ban megvolt, apám utolsó tábori levelezőlapjával együtt. Romániában, Foc$aniban barakktáborba kerültünk. Annyian voltunk, hogy csak a tábor udvarán jutott hely. Víz nem volt, egy gödröt ástak a tábor területén, és a talajvizet ittuk. Itt 2—3 napot töltöttünk. Újra bevagoníroztak bennünket a széles nyomtávra. Cigányzenekar búcsúztatta a transzportot a táborkapuban. Mi leventék 20—30-an 28 Ez a fenyítés eltér a hágai egyezményben javasolt „zenélés eltiltásától”. 83
