Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
Dehát már akkor késő volt. Ott voltunk 2 vagy 3 hétig. Elég rossz kosztunk volt. Éhesek voltunk, de azért még finnyásak. Volt ott hús, jó nagy darab húsok, de olyan büdösek voltak, zöld színe volt. Én nem tudtam megenni, akármilyen éhes voltam. Persze később megettem volna még azt is, csak hát még tele volt a velő, a csontvelő, még akkor válogatott az ember, azért, hogy éhes volt. Aztán onnan elmentünk Pozsonyba. Pozsonyban töltöttem be az 1945. május 9-ét, ugyanis akkor volt a születésnapon. De akkor volt a nagy ünnepség is a tovarisoknak, mert akkor írták alá a kapitulációt a németek. Május 9-én hallottuk, hogy lövöldöznek. Öröm volt, mert megtudtuk, hogy most már vége a háborúnak. Akkor volt egy kis bizalom, hogy nahát most már akkor nyilván hazaengednek bennünket.” (Kovács Dávid) „Mosonmagyaróváron a fekhely az épületben a padlón össze-vissza, egymás hegyén hátán. Élelem a legminimálisabb, naponta egyszer egy kis lötty. Jó lett volna a mosonszolnoki kemény borsó. Itt már megkezdődött a teljes szőrtelenítés, ami azt jelentette, hogy a hajtól kezdve az összes szőrzetet lenyírták, a tetvek miatt, mert sajnos azok voltak. Azonkívül a fürdetés, az ért legtöbbet az egészben. így szenvedtünk április vége felé, pontos dátumra nem emlékszem, mikor kitereltek, mint a juhokat az utcára, a szuronyos őrök körülfogtak és irány Pozsony. Nehéz gyötrelmes menet volt, a civilek hozták volna az élelmet és vizet, de nem engedték az őrök. Pozsonyban egy nagy huszárlaktanya volt kétszeres szögesdrót kerítéssel bekerítve, ez volt a gyűjtőláger. Ide hajtották be a később fogságba esett embereket. Jöttek, jöttek magyarok, osztrákok, szlovákok. Később már úgy hallottuk vagyunk legalább 40 000-en. A láger szektorokra volt osztva, egyikből a másikba se lehetett menni. Itt a fertőtlenítés és fürdés állandóan ment éjjel nappal. Egyszer egy politikai tiszt nagy beszédet tartott. Elmondta, senki ne féljen, nem lesz semmi bántódása senkinek. Ha a háborúnak vége lesz, mindenki hazamegy a családjához. Azt nem tette hozzá, hogy ha a 2—3 évet kibírja fogságban. Itt ért minket május 9-e. Hatalmas hurrázás, lövöldözés világító rakétákkal. Kezdtünk örülni, ha, most már majd megyünk haza. Nem sokára el is kezdődött a suttogás, így megyünk, úgy megyünk.” (Berta Imre) „Bekerültünk a fogolytáborba, Mosonmagyaróváron a Levél utcai laktanyába, ott majd két napig nem kaptunk semmit enni. Mert akkor kezdték a hordóknak az egyik fenekit kiverni, egy-két léből elmosták a benzintől vagy az olajtól, akkor elkezdtek babot főzni benne. Reggel, este kaptunk egy kis babot. Ott már akkor tetvesek voltunk. Onnan két hét múlva szigorú őrizet mellett mentünk gyalog Pozsonyba. Ott voltunk, ott is éheztünk. Bontogattuk ottan az épületeket, még magyar téglák voltak. Május 9-én, ahogy ott feküdtünk a gyöpön, egyszer őrült nagy kiabálás volt. „Vojna kaput, vojna kaput”, lövöldöztek be az oroszok a lágerbe, már ez is sebesült, már ez is vérzik; úgy másztunk be az épületbe. Hát akkor lett vége a háborúnak, be voltak rúgva és lövöldöztek össze-vissza. Akkor körülbelül két-három hét múlva, azoktól akik kijártak dolgozni, hallottuk, hogy a vagonokat szerelik fel szögesdrótokkal. Sejtettük, hogy ennek nem lesz jó vége.” (Csűri György) „Pozsonyban egy hatalmas lágerbe kerültünk. Németek, lengyelek, magyarok és olaszok voltak itt. A koszt egy fokkal sem volt jobb, mint az óvári. Rengeteg büdös lóhúst kaptunk, a testsúlyunk egyre csökkent. Mozgási lehetőség alig volt, egész nap a háromemeletes priccseken feküdtünk, beszélgettünk. Még élt bennünk a remény, hogy megkapjuk a dokumentet, és mehetünk haza. Egyszer egy ismerős levente 75
