Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
„Ott, ahol én voltam Zwitau alatt május 7-én, 8-án ott mindenki eldobálta a fegyvert és ment amerre akart. Még jó magam is. Elhajigáltuk a fegyvert a búzába. Nagyon vélekszem, május 8-a volt, a század tisztjei eltűntek még az éjszaka. A búzába beraktuk az összes lőszereinket. Azt a kis kosztot ami volt magunkhoz vettük. Megindultunk Pozsonyba visszafele, gyalog. De nem jöttünk el még két falut sem, mikor az oroszok takarosán körbefogtak bennünket, és bele a többi közé. Úgyhogy mire vissza beértünk Pozsonyba, a mi századunkkal együtt úgy lettünk olyan háromezren.” (Messina János) A fogságba esés után Mosonmagyaróváron néhány civilt, öreget elengedtek. íyg szabadult meg Bakó Károly leventeoktató: „Most egy tortúra következett, mert panaszoltuk, hogy kényszermunkások voltunk és kértük, hogy engedjenek haza. Két vagy három parancsnokságra is kisértek bennünket. Végül is az volt a döntés, hogy mosonmagyaróvári fogolytáborba kell mennünk. Itt a kihallgatáson én voltam az első. Levettem a sapkámat, hogy a kopasz és tiszta fehér hajam és szakállam lásson. Azt kérdezték tőlem: — „Öreg vagy?”, — Mondtam: igen. „Akkor menj ki!” így kerültem elsőnek ki. Mosonmagyaróváron két jó ismerőst is felkerestem éjjeli szállást kérve, de egyik sem vállalt. Az utcán bolyongva egy járőr egy kapu előtt közrefogott, de kinyílt a kapu és egy egyszerű munkásember kilépett, kikapott a járőr kezéből és kiabálta, hogy ez a gyermekem, menjetek. Szállást is adott és másnap reggelre összehozott a tölténygyárban dolgozó fiatalokkal, — Pécs környékiek voltak — és azokkal elindultunk hazafelé.” (Bakó Károly) Rácz István leventeoktató együtt ment a fogságba leventéivel. Hajdú Imre kimosakodott, hogy ő „civil” és vele van a felesége is. Elengedték, haza is jött. A felelősségrevonás elől a halálba menekült, fölakasztotta magát. Bakó Károly kísérletet tett a leventék kiszabadítására a hadifogságból. „Jelentkeztem a városházán. Kiss Pál polgármester azt mondta, vár egy hetet. Az utcán találkoztam Karácsonyi főispánnal, az azt mondta, azonnal menjek fel hozzá. Gyakorlott tisztviselő vagyok és szükség van rám. Engem azonban a társaim sorsa érdekelt és Vad János útján kértünk egy orosz nyelvű igazolást, hogy a vásárhelyi fiatalok politikailag megbízhatók és itthon a földmíveléshez szükség van rájuk. Ezzel az írással visszautaztam Szabó Lajos édesanyjával Mosonmagyaróvárra. Ott azonban mondták, hogy már szétosztva, más táborokba kerültek. Hegyeshalomra is elmentem, ahol mondták, hogy a fiúknak egy részét Pozsonyba vitték. Megnéztem a győri, székesfehérvári táborokat is, azonban sehol sem tudtam a parancsnokok elé kerülni s így eredménytelenül tértünk vissza. Engem simán igazoltak. A többi már személyes ügy.” (Bakó Károly) Az Ausztriába katonaként kikerültek is eljutottak a pozsonyi lágerbe: 73
