Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
katonái kaptak májusban elbocsátó levelet. A Sopronba irányított 3., illetve a Szil, Beled körüli bevetésből oda visszavonult 4. szakasz a Győri gyűjtőlágerben kötött ki, vagy Székesfehérváron. „Mint híradós levente Sopronban estem át a fronton. Egy pincében negyed magammal és a civilekkel együtt vártuk a szovjetek bejövetelét. Ez húsvétra virradóra meg is történt. Reggel kimerészkedtünk az utcára. A legnagyobb meglepetésünkre a rengeteg orosz katona közt kisebb csoportban magyar katonák mentek az oroszokkal szemben. — Hová mennek? — kérdezzük. — Haza! Lehet menni haza! Az oroszok nem bántanak senkit. Tovább nekünk se volt maradásunk. Mi is elindultunk. Sopronból kijutva az országútra, láttuk, hogy a szovjet tankok, szekerek, autók mennek Sopron felé. Az út árkán belöl a magyar katonák beláthatatlan sora haladt Győr felé. Majd Enese nevű községnél két táboricsendőr-féle irányította be a jó népet egy nagy malom udvarába, ahol már sokan voltak. Volt tolmács is. írták össze városonként, megyénként a jelenlevőket. Azt mondták, Győrből már vonaton mehetünk haza. Majd másnap, azaz április 3-án sorakoztattak és elindítottak bennünket Győrbe. Lehettünk úgy két- háromezren. Csak kis létszámú orosz kísért bennünket. Még ha lemaradtunk is, utánaszaladtunk a többinek.” (Asztalos Sándor) „Na, most akkor bejöttek az oroszok. Nagy lövöldözés, kiabálás hallatszik mindenhol. Egyszer jönnek lefelé a pincébe. Az egyik egy zseblámpával világít, azonnal feltereltek bennünket, fal mellé odaállítottak sorba. Persze a zsákot, minden cuccot ami volt a csomagunk, le kellett rakni a földre, azt a lábukkal szétrugdosták. Megnézték mi van benne, nem fegyver-e, lőszer-e, vagy valami. Akkor veszett el nekem is az összes naplóm, minden felszerelésem, ami volt személyes dolgaim. Onnan betereltek bennünket egy másik szétbombázott épületszárnyba, amely valamikor fogda lehetett, mert olyan vasrácsos ajtók, meg falai voltak. Ott váratták meg velünk a reggelt, és ahogy kivirradt azt mondták, mehetünk haza, mindenki. Eleresztettek bennünket, persze a csomagért nem mehetett vissza senki, mert tereltek bennünket kifelé a laktanyából fegyveresek, tehát nem lehetett okoskodni senkinek. Elindultunk Csorna irányába haza. Csornáig jutottunk el, ott letereltek bennünket egy nagy szántóföldre. Ott töménytelen ember volt. Ott töltöttük az éjszakát. Másnap ott volt legalább 100—120 ezer ember. Akkor aztán mikor mindenki menetre kész, egy részét Pozsonynak indították, egy részét Győrnek. Én abba a részbe kerültem, amelyik Győrbe indult.” (Tóth Imre) „Adtak útravalót és másnap elindultam. Azt mondták nyugodtan mehetek, itt oroszt is alig lehet látni. Hát reggel kimentem a Balaton mellett a főútra, Zánkáról indulva. Balatonfüredig értem, mikor szembe találkoztam egy néhány gyalogos orosz katonával. Elébem álltak. Hogy mi vagyok s hová megyek, szinte meg se kérdezték, azt mondták álljak a többi közé, majd igazoljuk magunkat. Egy nagy kerülővel több mint százan lettünk,. Estére kelvén bekerültünk Balatonfüredre. Másnap megkezdődött az igazolás úgy, hogy a ruszinok, a felvidéki szlávok voltak az oroszok tolmácsai. Mi botos ispánnak tiszteltük őket, mert hamar megvertek bennünket, ha nem úgy léptünk. Azok elkezdtek motozni. Ami a zsebünkben volt irat, fésű, bicska, egész kasra való volt már az asztalon meg az asztal mellett, ahogy szedte a zsebéből és hajigálta ki. Egy orosz volt ott, az aztán mit intett, mit nem, de száz közül tán egyet engedtek el. Na és másnap indultunk, nem tudtuk hova. Minket Hajmáskérnek indítottak.” (Szűcs Imre) 72
