Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
menni, csak úgy mint bármikor. A rendszernek nem lehet senki se ellensége. 80%-os rokkant lettem. Mellettem a kórházban volt Bécsi József és itt Brucknál megsebesült Fári István. Mellettem való ágyon halt meg Tóth Ernő 16 éves korában.” (Nagy Ernő) Tóth Sándorék lemaradtak a leventezászlóaljtól: „Húsvét másnapján jöttek az orosz felderítők, hatan voltak, géppisztolyosok. Az őrmester szólt, hogy jöjjünk elő a búvóhelyről. Mindenki előjött, mindenki kezében szerszám volt. Az őrmester sorakoztatott és átadott bennünket az oroszoknak, akik Mosonszolnokra kísértek bennünket. Betereltek a falu egyik házának udvarába. A házból magasrangú orosz tiszt jött ki. Azt mondta, menjünk a másik utcába, ott fogják adni a „dokumentet”, amivel hazamehetünk. Sajnos, ez nem úgy történt! Német cigarettát osztottak úgy 11 óra tájban s ezután nemsokára útnak indítottak bennünket. Egy lóhátas orosz jött velünk, mi harmincán voltunk. Délután egy uradalomhoz értünk. Az orosz őr mondta, hogy foglyok érkeztek, adjanak nekünk ennivalót. Mi is bementünk. Számunkra egy nagy szalmahordókas élelmet osztottak szét. Jóllaktunk. Utána mi hárman, négyen nézkélődtünk a majorban. Egyszer csak azt vettük észre, hogy a többiek már elmentek. Nekünk az uradalmi alkalmazottak azt mondták, hogy maradjunk ott, ne menjünk a többi után. De mi nem mertünk maradni, hiszen nem kaptuk még kézhez a „dokumentot”... Mentünk a bajtársak után. Az orosz őr nem is vette észre, hogy hiányzik pár ember... Késő délután érkeztünk meg egy községbe, aminek a nevét már elfelejtettem. Az egyik iskolában szállásoltunk el. Reggel indultunk tovább. Német halottakat láttunk az útszéli árok partján.” (Tóth Sándor) Kiss Péter is elmaradt a zászlóaljtól: „Elindultunk Óvárra, azonban ott nem fogadtak aznap, így kivezettek bennünket Horvátkimlére, ott éjszakáztunk. Majd másnap újra bementünk Óvárra, hol átvett bennünket 2 orosz katona, akik szigorúan figyelmeztettek a miheztartásra, elindultunk Győr felé, útközben Lébénybe megszálltunk. A következő nap érkeztünk meg Győrbe, ahol ha jól emlékszem, a Frigyes laktanyába kísértek bennünket. Ez lett a fogolytáborunk. Ekkor április 3-a volt.” (Kiss Péter) Valahogy ilyenformán zajlott le a vásárhelyi leventék nagyobb részének a fogságba esése. A Lajta árterében hosszan elnyúlt az „állásuk”. A hídhoz legközelebbi szakaszon a már említett debreceni ellós alakulat foglalt helyet. Attól keletre a folyó mentén az egyes levente századok. A törzs pedig a keleti szárnyon tartózkodott. Úgyhogy a visszaemlékezések esetleges eltérése ebből is adódik, ki hol helyezkedett el a visszafelé vonuláskor.25 (így pl. az a sokat emlegetett szalmakazal kinek jobbról, kinek balról maradt el.) Akik korábban elszakadtak a zászlóaljtól különböző úton jutottak el — sok esetben ugyanoda, így szintén fogságba került az a harminc levente is, akik a hegyeshalmi téglagyárnál fordultak vissza. A Doborgaszigeten szovjet kézre került két híradós szakasz, mint már említettük, a hídverés körüli segítésért valóban kapott „dokumentot”, amellyel Budára mentek s mint a Dálnoki hadsereg 25 A Lajta közelében levő szalmakazal volt a választóvonal. Aki attól nyugatra került fogságba, azt Mosonmagyaróvárra hajtották, aki pedig attól keletre, azt Győrbe terelték. Külön élmény volt, hogy aztán mindkét táborból Pozsonyba gyalogoltatták vissza az elcsigázott foglyokat. 71
