Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
hogy maradjak ott, mert kivisznek Oroszországba. Én azt mondtam, együtt akarunk hazamenni. Utána szaladtam a többieknek, mentünk az úton Mosonmagyaróvár felé. Szembe jöttek az orosz katonák. Én az út közepe felöl jöttem. Egy géppisztolyos katona megállított, üljek le az árokpartra, és tegyen le a csizmámat. Megálltak a fogolytársak. A bennünket kísérő őr ráfogta a másikra a pisztolyt. Én közel voltam hozzájuk, féltem, mert nagyon kiabáltak. Végül csak le kellett a csizmát tenni. Egy pár rossz bakancsot kaptam érte.” (Gilicze István) „Na aztán elindultam gyalog, kulacsom teli volt, mert előtte való nap azt mondta a századparancsnok, hogy a rumot, — mert volt a kocsin egy rumoshordó, olyan 100 literes -— bele kell dobni a Lajtába. Ne legyen itt a rum, mert esetleg abból botrány lesz. Én televettem a kulacsomat rummal. Hát akkor én nem ittam még rumot olyan nagyon. Meg is volt a rum azonmódon. Mikor az első orosz katonával találkoztam, hát kedveskedni akartam neki, megkínálom rummal. Azt mondta, először igyák én. Hát ittam belőle, s aztán ő is ivott. Fölakasztotta a saját derékszíjára, elment. Vagy azt hitte, hogy neki ajándékoztam, vagy úgy volt vele, hogy énnekem már nincs rá szükségem, de én már aztán röstelltem elkérni. A másik eset: ahogy a kezemmel fogtam a zsákot, rajta volt a karórám. Nem vette az el, csak mondja, hogy „csász, csász”, aztán mutatja, hogy gomboljam ki. Meghallgatta, hogy jár-e, aztán azt mondja, „a”. Megyünk tovább, hát már azt se tudtam visszakérni. Égy hatalmas gödör volt ásva, amibe a tankok álltak bele, fedezékbe. Hát el lehet képzelni, vagy 3 vagy 400-an belefértünk. Ott aztán egy tisztán magyarul beszélő szovjet százados vagy főhadnagy azt mondta, hogy legyünk nyugodtan, elmegyünk haza. Elkísérnek bennünket egészen Mosonmagyaróvárig, majd ott lesz egy parancsnokság, és hát ott majd kapunk dokumentot, tehát írást, azzal elmegyünk haza. De olyan barátságos volt, hogy volt őnála is rengeteg Symphonia cigaretta, kibontott ott egy-egy dobozzal, és akkor szétszórta ott köztünk, mint a csirkéknek, mikor dobjuk az eleséget. Hát kapkodták ott az emberek, soknak nem volt cigarettája. Énnekem akkor volt vagy 10, vagy 15 doboz a zsebemben, amennyi csak belefért, annyit beraktam, még a köpenyzsebbe is. És elindultunk. Délután, ahogy mentünk kb. légvonalban lehetett olyan 3 km-re egy község. Borzasztóan aknázták. Egy lovas orosz katona bement abba a faluba. Azt mondja, ott az orosz parancsnokság, megkérdi, hogy merre, hova menjünk, mert ő úgy tudja, hogy oda kell bemennünk. Megnézi, hogy bemehetünk-e, nem-e, mert nagyon aknáznak. De ahogy mentünk, balkéz felől megláttuk, hogy rengeteg orosz tarack van leállítva, le voltak azok egy kicsit álcázva, azok nem lőttek. És visszajött a lovas katona, hogy már pedig be kell menni. Hát én akkor úgy féltem. Ha egy puska eldurran, akkor is megrebbentem az aknázásnak a befolyására. Na mondom, eddig nem döglöttünk meg, most már meg kell dögleni. Hát aknáznak bent, sivalkodik az akna, oda megyünk be. Hát elszántam magam, ha meg kell halni, haljak meg. Azt mondta, hogy ne a köves úton menjünk, hanem mellette libasorban, az árokban. Én mentem egyik felől az árokban, sose felejtem el, a másik árokban pedig Láda Jancsi ment, legelöl mentünk. Nem akart elöl menni senki. Ej mondom, én mostmár megyek. Csudák csudája, bementünk a faluba, ott leültettek bennünket törökülésbe, és ott eltöltöttünk egy órahosszat, másfelet. Mit beszéltek, mit nem, nem tudjuk, de akkor egy akna se csapódott tovább be. De úgy vettük észre, hogy nyilván a tarackok hozzáfogtak dolgozni, és azok némították el az akná- sokat, hiszen a németek aknázták azt a falut a hegyoldalból. Azt is láttuk, mikor repülők mentek ott a hegyoldalnál, s hogy milyen bombákat dobáltak, nem tudjuk. 67
