Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
Ott valósággal Totyogott a hegyoldal. Szóval úgy nézett ki, hogy egybefolyt az egész. Kisméretű bombákat dobhattak, vagy nem tudom mit. Onnan eljöttünk. Estefele beértünk egy községbe. Azt mondták mindenki szállásolja el magát úgy, ahogy tudja. Hát szétmentünk a faluba, házakhoz, ide-oda. Reggel 7 órakor sorakoztunk. Ha ott maradunk valahol mi, sose keresett volna bennünket senki, mert akkor még se létszámba nem voltunk véve, se semmi. Az a két-három őr csak azért volt, hogy valami beivott ruszki közénk ne lövöldözzön, mert aztán volt olyan, hogy képes lett volna közénk lövöldözni. Mert aztán ittak ám, ott az első vonalban az orosz katonák! Gondolom ők is el voltak keseredve, sok bajtársuk elesett, meg is lehet érteni. Dehát már mikor megmenekült az ember, úgy volt vele, hogy már akkor most már jó volna hazamenni. Most nem tudom pontosan, hogy 4-én, 5-én vagy 6-án, nem tudom, mert már annyira összefolyik az egész, csak beérkeztünk Mosonmagyaróvárra.” (Kovács Dávid) „Hajnalban mindössze öt-hat orosz fogta el a zászlóaljunkat. Pontosabban: átállás történt. Innen tovább már nem ment senki. Én a Tompa főhadnagy személyes dolgait és a péncélszekrényt szállítottam. Megkezdődött a visszavonulás. A németek állandóan tűz alatt tartottak bennünket, mert látták, hogy itt átállás történt. Az oroszok meg csak hajtottak minket. Egy nagy szalmakazalnál megálltunk pihenni. A németek ekkor nem lőttek. Felállt mindenki, ekkor kezdtek az oroszok csoportokba állítani bennünket. Egy nagy gödörbe terelték be a népet. Megkezdődött a zabrálás. Először az órákat szedték el tőlünk. Mosonmagyaróvárra hajtottak. Én a fogatommal mentem. Az oroszok állandóan azt mondták: lesz dokument, és mehettek haza. így senki sem szökött meg. Pedig itt lett volna az első alkalom, hogy kimaradjak a hadifogságból. Útközben ugyanis egy kis faluban éjszakáztunk. Én valahogy elaludtam, és amikor felébredek látom, hogy már mindenki elment. Egy falubelitől kérdeztem meg, hogy merre mentek a többiek, nagy nehezen értem utói őket.” (Olasz Sándor) „Reggel arra ébredtünk, hogy idegen szavakat hallunk. Az orosz katonák mondják „davaj, davaj, germáncki bum bum” tehát tudták, hogy a németek fognak lőni. Ez volt április 4-én. Gyorsan összekapkodtuk kis batyunkat és irány merre az oroszok mondták. Persze a hegyoldalból csak meglátták a sok embert és elkezdődött a búcsúztatás, amiért eddig szolgáltuk őket. Csapkodtak az aknák. Itt is, ott is jajgatott egy ember. No itt is kitört a káosz, mindenki ahogy csak bírt menekült az erdőből. Én a barátommal egy mély árokba húzódtam le és ott vártuk míg lecsendesedett a támadás. A sok kocsi szerteszét a mezőn, a lövedék vagy a kocsi hátuljába, vagy a lovak közé csapott. Bent az erdőben többen megsebesültek, sajnos az ő sorsukról nem tudok, csak azt, hogy Cseri Sándor később kórházból került haza. Mi aztán mikor csend lett megindultunk kelet felé. Közben orosz tisztek megmotoztak nincs-e fegyverünk, azonkívül kar- és zsebóra érdekelte őket. Ahogy megyünk ketten, egyszer meglátjuk az ismerős arcokat. Egy csoportban ültek vagy százan. Hát mi odamentünk, pedig senki sem mondta. Egy orosz volt velük, később jött egy másik lóháton, azt mondta sorakozó és menjünk utána, majd kapunk dokumentot. így ballagtunk visszafelé. Késő este, már sötét volt, mikor hajói tudom Nickelsdorf hoz értünk. Azt mondta az orosz, ott a pajta feküdjünk le. Korom sötét volt. Semmit sem láttunk, hogy mi van bent, de nem is az volt a lényeg, hanem, hogy lefekhettünk. Reggel egy öreg orosz kelt bennünket „davaj, davaj, pasli domoj, papa, mama” mutatja, hogy otthon lehet majd mosdani, aztán otthon lefeküdni. Hát már itt is hazudtak. Bizony mi 68
