Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
6. A fogságba jutás körülményei Hágai Egyezmény 4. cikkely: „A hadifoglyokkal emberiesen kell bánni. Mindaz, ami személyesen az övék, tulajdonukban marad, a fegyvereket, lovakat és katonai iratokat kivéve.” A fogságba esésről az első világháborút meg járt hadifoglyoktól eleget hallottak a leventék. Sokan olvasták a „Világháború történetét”, néhányan a „Hadifogoly magyarok történetét” is. A hadifogságba esés első élménye akkor is megrázó volt: idegen nyelven beszélő katonák kénye- kedvének kiszolgáltatva, megaláztatás, kifosztás után szokatlan ételeket fogyasztani, szokatlan környezetben összezsúfolódni.24 Igaz, az első világháború idején csak a „nem legkívánatosabb” fekete komiszkenyeret, a répalevest, meg az „oroszok kedvelt köleskásáját” emlegették. Elvették tőlük a térképtáskát, távcsöveket, katonai fölszerelésüket. A pénzüket pedig „kényszerárfolyamon'’ váltották át rubelre, mélyen a valóságos árfolyamon alul. Ez akkor volt, 1914-ben! A féléve nyugat felé vándorló leventéknek volt idejük fölkészülni a fogságra, hiszen a honvágy mellett ez foglalkoztatta leginkább érzelem és gondolatvilágukat. Mivel a fegyveres katonai kiképzésből parancsnokaik jóvoltából kimaradtak, nem is tekintették magukat másnak, mint amik valójában voltak, munkaszolgálatos leventéknek. Ennek szervezeti alapja is volt, hiszen a VÉP-hez tartoztak, a vasútépítő ezredhez. Természetesnek vették a szovjet katonák ígérgetését, hogy mehetnek haza, „pasli domoj!” —• csak előbb „dokument”-ot kapnak... Aztán azt mindenki elfogadta, hogy a hadak útján nem lehet csak úgy csellengeni. Ezért hittek abban, hogy megkapják a dokumentot s aztán mehetnek haza. A visszaemlékezésekben ezek a napok rajzolódnak ki a legrészletesebben. íme néhány szemelvény: „Idegesek voltunk és mentünk tovább. Hajtottuk a lovakat tovább. Egyszer a fülem mellett fütyült a golyó. Megálltunk. Az orosz katona intett. Odamentünk hozzá. A pisztolyt a kezében tartotta. Kivette kezemből a gyeplőt. És mi tovább mentünk, megtaláltuk a többi bajtársunkat. Egy szlovák megkérdezte magyarul, kinek van órája? Adja oda, mert úgyis elveszik. Én is odaadtam. Mind a két karján, (de még a lábaszárán is) egymást érték a karórák. Itt már több százan voltunk. Vártunk egy pár órát. Kísértek bennünket. Odaértünk a vasút mellé. A vagonok ki voltak nyitva. Sok minden ki volt hajigálva. Én egy pokrócot felvettem. Az orosz kiabált rám. Egy hátizsákot teleraktam szárított kenyérrel. Nem törődtem az orosz kiabálásával. Egész nap mentünk^ éhen-szomjan. A jó ismerőseimnek adtam a szárított kenyérből, egy-egy darabot. Éjszakára behajtottak egy romos épületbe. Ott aludtunk. Reggel tovább hajtottak. Szédelegtünk az éhségtől, szomjúságtól. Beértünk Magyarországra. A sarki háznál kint álltak az asszonyok, mikor az orosz nem nézett arra, beszaladtam a házhoz, hogy adjanak vizet. Adtak és mondták, 24 Zigány Árpád: Tolnai a Világháború története. Bp. 1916. I—II. kötet. Baja Benedek, Pilch Jenő, Dr. Lukinich Imre, Zilahy Lajos: A hadifogoly magyarok története I—II. kötet Budapest, É. n. (kb. 1930) 66
