Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
Én is felültem a szerelvényre a bátyámmal együtt. Mindennel (gyógyszerrel, pléddel) ellátva indult el velünk a vonat. Linzbe, majd onnan Kaposvárra jutottunk. Ott igazoltatás után papírokat kaptunk. Budapestre mentünk, 1945. július 10-én értünk haza Hódmezővásárhelyre.” (RÁcz Ferenc) Akadt néhány olyan levente is, aki katonasorban levő hozzátartozójával találkozott. Tárkány Szűcs Imréért elment az édesapja, de a parancsnok nem engedte el. Katona Lajos nem kért engedélyt: „November 12-én hétfőn reggel közölte a parancsnokunk, hogy vonattal megyünk Zircről Kaposvár mellé Mosdós községbe munkára.20 Kocsival vittek ki a zirci állomásra bennünket. A vonat a következő állomásokon haladt keresztül: Zirc—Veszprém—Berhida—Balatonfőkajár—Lepsény—Enying—Szabadhídvég—Tamási—Dalmand—Dombóvár. Dombóváron át kellett egy másik vonatra szállni, amelyik Kaposvár felé közlekedett. Miközben várakoztunk az állomáson, többen kérdezték tőlünk az ott dolgozó munkásszázad tagjai, hogy hová valók vagyunk. Miután többen is hivatkoztunk arra, hogy Hódmezővásárhelyre valók vagyunk, ezt meghallotta az egyik vásárhelyi munkásszázad tagja és mondta, hogy az én édesapám is itt van Dombóváron, ő is a században szolgál. A munkásszázad tagjait még 1944 nyarán hívták be katonának és civil ruhában voltak, csak katonasapkát viseltek, kincstárit. Arról sem én, sem pedig édesanyám nem tudott, hogy édesapám hová került, merre vitte a háború sodra. A beszélgetés közben odajött Koncz Sándor kőműves Szerencse utcai lakos és azonnal megismert. Ő mondta először, hogy köztük van édesapám is. Mondta, hogy maradjak ott, majd elvezet édesapámhoz. így is történt, én leszálltam a vonatról, Koncz Sándorral elindultunk a keresésre. Ezzel a leventeintézménnyel a kapcsolatom végleg megszakadt. A többiek tovább mentek a vonattal Kaposvár felé. Rövidesen létrejött a nagy találkozás édesapámmal, ő is ott dolgozott a vasút karbantartásán. A századnak volt néhány lovaskocsija és ő is egyike volt a hajtóknak. Nagy volt a megdöbbenés és öröm, mikor megláttuk egymást. Ő ugyanis nem tudott arról, hogy én is elkerültem hazulról. Azonnal a munkásszázad parancsnokához mentünk azért, hogy ott maradhatok-e velük. A parancsnok egy 50 év körüli szentesi tanító volt hadnagyi rangban. Nagyon rendes, megértő volt, mert azonnal az volt a véleménye, hogy maradjak csak ott és a tábori konyhán segítsek a szakácsnak a főzésnél. Pintér Sándor, aki civilben gátőr volt a körtvélyesi tiszai gáton még arra is gondolt, hogy nekem a nagyon elhasználódott ruháimat lecserélje. Kaptam majdnem új felsőruhát, cipőt és nagykabátot. Este mentünk a szálláshelyre, a század Kapospulán egy olvasókörben volt elhelyezve. Édesapám Kapospulán a helyi bírónál az istállóban volt a két lóval, mi is ott aludtunk a szénatartóban. November 13-tól a falu felszabadulásáig, december 2-ig minden nap a dombóvári vasúton dolgozott a század Dombóvár és Döbrököz között. Én a tábori konyhánál segédkeztem, raktam a tüzet, pirítottam a kenyeret, ki- és összepakoltam. Segédkeztem az ebédosztásnál. Nagyon jó helyem volt, mivel élelem volt elég, ettük az ebéden kívül a pirítóst és a zsíros kenyeret. December 2-án reggel hajnalban érte el a front a falut, mielőtt bejöttek volna a szovjet csapatok a Kapos folyón lévő hidat a németek felrobbantották. 7 óra körül jelentek meg az első szovjet katonák, a század lovait a bíró 3 lovával együtt azonnal elvitték. Mi aprítottuk a fát az udvaron, ugyanis a bíróék reggel disznót vágtak. Volt nagy sürgés-forgás a szovjet katonák részéről is, őket is megkínálták pálinkával. Másnap december 3-án 20 Mosdósra irányították a Sárosd, Seregélyes környéki uradalmakból a kicsiket is, gyalog. A front előre törtése miatt őket visszafordították Zirc felé. 50
