Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
meg csinálni kellett vízáteresztő helyeket. Ott viszont betonmunkát kellett végezni. Először megcsináltuk a zsalut. Voltak köztünk, akik értettek valamit a fához, mi pedig kevertük a betont. így jött ki a szólás-mondás: „Emeljük a csákányt, keverjük a betont. A kenyér kicsi volt, a barakk beázott.” Egy ilyen strófa volt, ugyanis mindig hazagondoltunk. Voltunk Dudaron is. Odavezényeltek bennünket szenet hányi, mert hordták a szenet. Akkor tudtunk szerezni egy kis kaját, mert voltak sofőrök, akik jobban éltek, mint mi, civilek. Hoztak egy kis szalonnát, kis sonkát és, hogy nekik ne kelljen megrakni a vagont, vagy a kocsit, megrakatták velünk. Volt ott egy ilyen munkavezető, az nem nagyon szerette. De azért mi megdobáltuk, s fölhánytuk a szenet és azután kaptunk szalonnát. így aztán azt beosztottuk egy kicsit a kenyérhez, és pótoltuk a kosztot. Nagyon rossz község volt az. Még azt is sajnálták, ha odamentünk a kúthoz inni, mert hát mindig azt mondták, hogy menjünk a másik kúthoz, mert az jobb vizű. Sokan szöktek már akkor. Volt aki elszökött azzal, hogy majd felmegy Pestre. Nekem is könyörgött egy unokatestvérem, hogy menjek vele, szökjünk meg. De én úgy voltam vele: hova, merre? Nem vagyunk ismerősök. Mindig fenyegettek bennünket, hogy ha elfognak, agyonlőnek. Hát az én unokatestvérem még máma se jött haza. Hogy hova, merre került, nem tudom. Agitáltak bennünket, hogy lépjünk be Hunyadi-páncélosnak, kapunk 5 hold földet, ha kilövünk egy tankot. Gondoltam én is, hogy jó volna elmenni, nem elvből, mert én még akkor azt sem tudtam, hogy mi a fasizmus, de azt se, hogy mi a kommunizmus. Én csak azt tudtam, hogy élek, és nem tudtam azt, hogy miért kellett nekünk oda elmenni. Fogalmam sem volt. Ez volt a parancs. Leventék voltunk, belénk nevelték ezt a parancsot, ezt a fegyelmet. Kötelességünknek tartottuk, hogy ott vagyunk, ahova küldenek bennünket. Akkor szökött meg a századnak a kocsisa is, egyedül, egymaga maradt Gilicze Pista. Akkor szóltak nekünk, énekkem, Láda Jancsinak, meg Pótári Sanyinak, hogy nem lennénk mi kocsisok? Leszünk mi szívesen! Mentünk már mi mindenhova, csak a barakkból szabaduljunk. Mikor odamentem, mindjárt azzal kezdtük, hogy vasaltatni kell. Olyan lovunk volt, hogy meg kellett pipázni, — farkára kötni egy karikát, fölhúzni a lábát. Aki nem paraszt, az nem is tudja, hogy ezt hogyan is kell csinálni, mert rúgott, meg elkapta a lábát, de azért megvasaltuk.7 8 Vazelin Nagy Imre patkolta, meg Vörös Laci, aki most Kishomokon lakik. Ezek voltak az „inkovácsok”, mert olyan érdekesen beszéltek. És megpatkoltunk, majd onnan elindultunk Komáromba. Több napos út volt ám ez. Több helyen beszállásoltunk. Nem bírtunk mindent egyszerre elvinni. Akkor kocsisok visszajöttünk, fölpakoltunk, azt is vittük. Élelmünk sok volt, 4 kocsi volt összesen, nem tudtunk mindent egyszerre elvinni. Akkor leraktuk, s nem tudom már Kisigmánd, Nagyigmánd, azon a részen, akkor visszajöttünk, utána előre vittük. Aztán visszajöttünk, oda, ahol azt a másikat leraktuk. így mentünk el december 15-e körül Komáromba.” (Kovács Dávid) „Zircen kihelyeztek bennünket egy majorba, Imre majornak hívták. Elszállásolták a jó népet, kit hova tudtak, a kastélyba, istállóba és az ólakba. Sajnos a mi rajunknak egy disznóól jutott, tizenkettőnknek. Szerencsére az annyira új volt, hogy mi voltunk benne az első lakók. Itt az ötödik századba osztottak bennünket. Bakó százados és Vörös Bálint hadnagy volt a századparancsnok és a helyettese. 7 1944. november 29-én Hódy Imre levente agyonlőtte magát egy pisztollyal, Zircen. 8 A „pipázás” kifejezést a Néprajzi Lexikon sem említi. Mi úgy emlékszünk, hogy amikor a ló farkára karikát kötöttek s abba befűzték egy kötelet, melyet a ló csüdjére kötöttek, akkor a ló orrára kötőfékszárat csavartak, amelyet egy fapöcök segítségével megcsavartak. 33
