Herczeg Mihály: A vásárhelyi leventék háborús kálváriája - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 17. (Szeged, 1990)
III. Kollektív emlékezés
engem is oda, ahhoz a családhoz, ahol lakott. Ott engem is befogadtak. Útközben szemben jöttek velünk a leventék, köztük a mi csapatunk is. Egy pokróc alá bújtatott, így maradtam le tőlük. A Szőllősi család Sárosdon engem is befogadott. December elején egy este megláttuk az első orosz katonát a pinceajtóban, ahová már korábban leköltöztünk. így ért a fölszabadulás. Pár nap múlva elhatároztuk Szűcs Jánossal, hogy hazajövünk. Elindultunk, de harmadik ház előtt elfogtak bennünket az oroszok, s felraktak bennünket egy teherautóra, s vittek bennünket lőszert rakni. Egy alkalommal orosz sebesülteket vittünk Dunaföldvárra, kórházba. A 40 km utat este 6-tól, reggel 7-ig tettük meg. A két ló lesántult, visszafelé jövet összetört a kocsi, kötőfékszár nem volt, a lovakat a hajtószárral odakötöttem a másik kocsi saroglyájához. Esett a hó, hideg volt, a két sánta ló lépten-nyomon eltépte a hajtószárat. Utoljára nem volt mivel megkötni. Az utolsó 6 km-en gyalog hajtottam a két párát. Átázva értem vissza Sárosára. Ezután a tortúra után döntöttem, hazamegyek minden dokumentum nélkül. Ez 1944. december 14-én volt. Alig világosodott, elindultunk. A faluból kijutottunk, úgy, hogy senkivel sem találkoztunk. Néhány km után jött velünk szemben egy csomó orosz katona. Megállítottak bennünket, megmotoztak, s mehettünk tovább. Semmink se volt, mert már előzőleg mindent elszedtek tőlünk. Csak 2 répafejező kés és 2 pár féltalp bőr volt az összes vagyonunk. A megállítások és motozások nagyon sűrűn ismétlődtek. Egy idős dunapataji bácsi jött velünk. Egy újabb igazoltatáskor lehúzták a lábáról a jó csizmáját, s kapott helyette egy rossz bakancsot. Este értünk Dunaföldvárra. A pataji bácsi ismerőse fogadott be bennünket éjszakára a kijárási tilalom miatt. A szállás az ólpadláson volt, sivár deszkán —6 fok hidegben. Azt hittem megfagyok reggelre úgy fáztam egész éjjel. Végre megvirradt. A híd akkorra fel volt robbantva. Lementünk Bőlcskére, s ott egy falka disznó közt 10 pengőért áthoztak bennünket. Itt elköszöntünk a bácsitól, mi mentünk Akasztónak, ő Patajnak. Akasztón megint egy istállóban aludtunk. Jó vacsorát is kaptunk. Reggel elindultunk Kiskőrös felé, Majsáig jutottunk el estig. Itt megaludtunk, reggel korán Kömpöc, Kistelek, Anyás felé indultunk, mivel ezt az utat ismertük. Mindszenten a kisréven áthoztak bennünket a révészek, köszönöm szépenért, mivel semmink se volt. Sötétedés után értünk a városunk széléhez. A Kincsestemető szélén akadtunk meg a drótban, mert olyan sötét volt, hogy az orrunkig se láttunk. De ekkor már tudtuk, hogy merre kell menni. A nagynéném a Török utcában lakott, bementünk hozzá. Kíváncsi voltam, hogy az unokaöcsém hazaért-e? De semmit nem tudtak róla. Nem is jött haza sose. Ezután jöttem haza a szülői házhoz. Épp elég volt a 70 km-t legyalogolni egy nap alatt. Azóta is ha arra visz az utam a Szőllősi családot a mai napig is mindig meglátogatom Sárosdon. December 18. azóta is emlékezetes nap, a hazaérkezésem napja.” (Hegyi Flórián) A szökés nem sikerült mindenkinek. Voltak, akiket elfogtak és besoroztak katonának: „1944. december 2-án megszöktünk sokan. Emlékezetem szerint akkor szökött meg Balogh Ferenc, Tóth Ferenc, Cseri Sándor, Pál János, Pál István is. A szökés éjjelén szétváltunk. Én Tóth Lajos, Tóth Ernő, Kiss János, Olasz Sándor, Csetény községbe mentünk, az előbb említettek Budapest felé. Csetény községben Szabó István akkori Fő u. 72. sz. alatti csizmadiamester befogott bennünket. Szállást adott és a községben dolgoztunk január közepéig. Akkor egy igazoltatás után Veszprémbe kísértek és besoroztak katonának. Galántára vittek, beöltöztünk. Sem kiképzésre, nem volt idő, sem bevetésre. Malacky (Csehszlovákia) város mellett fogságba estünk.” (Varga János) 29
